Az anyák mesélnek, és a mesék is mesélnek az anyákról. Ugyan ritkán kapnak főszerepet, ritkán az anya a főhős. És ritkán szól a mese magáról az anyaságról. Van ilyen mese is, kincsként gyűjtöm őket… Néha mondatok utalnak az anyákra, egy-egy beszúrás, egy-egy megélés. Leginkább a mese elején kapnak szerepet az anyák, az édesek és a mostohák. Mert a mesékben édes, jó anyák is vannak. (Milyen szép a szó: édes! Édes, mint a méz…)
Édesek, táplálók, ölelők. Menedéket adók. A mesében ők azok, akik hamuba sült pogácsát sütnek a főhősnek. Ők azok, akik olyan útravalót adnak, olyan pogácsát sütnek, hogy 10 évig sem éhezik meg az, akinek ott lapul tarisznyájában. (Az álomlátó fiú) Bármikor lehet belőle venni, sőt, annak is lehet adni, aki éhezik. Milyen szerencsés, aki ilyen pogácsát kap!
Van olyan anya, aki ugyan megsüti a kenyérkét, a cipócskát, de az bizony olyan kemény, hogy aki eszi, az véresre töri a száját vele. (Derék Jankó és a kemény kenyér) Az első két testvér meg sem eszi, kidobja. Csak a harmadik, Jankó rágja végig rajta magát. Rágja, rágja, véresre is törik a szája. Ekkor a kenyér elkezdi tanítani, és ezzel a tanítással, a megevett kenyér erejével tudja a feladatát elvégezni, ezzel a tanítással éri el a célját, a virágszép lány kezét és a gazdagságot. Igen, néha az édesanyák is kőkemény kenyeret, útravalót adnak. Mert olyan kenyeret sütnek, amilyet tudnak. Abból sütnek, amijük van otthon a háznál. Néha keményet és szárazat. Olyan keményet, hogy meggondoljuk, hogy mit tegyünk vele. Ezt az útravalót el szokás dobni. Mennyi eldobott kemény kenyér van!!! Ez a mese viszont azt tanítja, hogy aki eldobja, nem rágja végig magát rajta, az bizony vissza fog térni az anyai házba… Nem, egyáltalán nem biztos, hogy fizikálisan, hanem másképp. Anyjához köti a fájdalom, a hiány, a harag. (Erre számtalan példát látok családállításaim, családterápiáim során.)
Vannak anyák, akik nem kenyeret adnak útravalóul, hanem valami mást: egy mondatot, egy áldást, egy bábut… Világszép Vaszilissza édesanyja ezt mondja lányának : „Szülői áldásomként rád hagyom ezt a bábut, mindig tartsd magadnál, senkinek se mutogasd: mikor baj ér, adj neki enni, s kérd a tanácsát. Ahogy jóllakott, megmondja, hogy kerülj ki a bajból!”
S a bábu tényleg segít! Nagy bajában Vaszilissza rendre előveszi, megeteti, aztán tanácsot kér tőle. S a bábu valóban jó tanácsokkal látja el. Tényleg, gondoltál-e arra, hogy anyaként elmondott szavaid áldások is lehetnek? (És átkok is, de erről majd később…)
Aztán vannak útnak indító anyák: „Édes fiaim, itt az ideje, hogy elinduljatok szerencsét próbálni, mert aki nem pórbál, az nem is nyer semmit!” (Három fivér)
Vajon az első nagy elszakadáspróbán, az óvodába induláskor képesek vagyunk-e így érezni, vagy akár saját szavainkkal ki is mondani? Vagy iskolába menve? Vagy kamaszkorban, a nagy leszakadáspróbán?
Kibírunk-e csupán szemlélőként jelen lenni gyermekeink próbáiban, zsákutcáiban, életében? Kibírjuk-e a sorsukat, úgy, hogy egy ponton már csak abban a bábuban bízhatunk, amit nekik adtunk, abban a pogácsában, abban az útravalóban, abban az áldásban?
Mert ennyi a dolgunk, nem több: kenyérkét sütni, áldást adni, bábut készíteni. És nem aggódni, nem szomorúnak lenni. Szüntelenül hinni bennük, hogy megkapnak mindent, megkaptak mindent, amit adni tudunk, adni tudtunk. Az egyik legnagyobb anyai tanítás és kihívás, aggódás nélkül nézni gyerekink botladozásait, útját. Mert mit is tesz velük az aggódás? Ezt mondja a fiú az anyjának, amikor elindul a Napot megkeresni: „Anyám, ne légy szomorú, bármilyen soká leszek távol, mert ha boldogtalan leszel, beleremeg a szívem, s nem lesz elég erőm, hogy megtaláljam a Napot!” (A Nap keresése)
Remegő szívvel ugyanis nem tudnak hőssé válni! Remegő szívvel nem lesznek képesek megtalálni a napot!
Pedig nem erre vágyunk? Nem azt kívánjuk nekik, hogy megtalálják a fényességüket, az Ő napjukat? Mi mást szeretnénk, mint azt, hogy hősök legyenek saját meséjükben?
(A mostohákról, a ő szerepükről és szükségességükről (!) legközelebb mesélek…)
Az írás megjelent „az ember”-en
