Az időtlen időkben élt két fivér.  Egyszer egy csodás tükörbe  belenéznek, és ott mindegyikük megpillant egy-egy lányt. Egyikük  Vörös Bazsarózsát, másikuk Zöld Bazsarózsát. És elég egy pillantás, szerelmesek lesznek.  Ezért a lányért úgy érzik, érdemes elindulni, érdemes megkeresni őt. (A lány, a kedves szó tetszőlegesen cserélhető olyan célra, ami az egész-séget, a teljességet adja) Anyjuk kérésére nem egyszerre indulnak, hanem az idősebb kezdi az útját először.   Találkozik egy vénséges vén emberrel, aki  elmondja, mi minden vár rá az útja során, mivel kell megküzdenie,  majd azt mondja a fiúnak:

-Ha nekivágsz, segítek neked. Itt ez az ostor meg ez a gombolyag cérna, elmondom, hogy használd őket, de jól jegyezd meg, pillanatig sem szabad bizonytalankodnod, amikor a kezedben vannak.

És így lesz, a fiú megy, megy,  átkel sziklákon, sűrű ködön. Amikor két tigrist vesz észre, előkapja az ostorát és így kiállt:

-Félre az útból! Azért jöttem, hogy megtaláljam a kedvesem! Félre azonnal!

És a tigrisek lehorgasztott fejjel elsomfordálnak.

A fiú megy tovább….majd elér a folyóhoz, amin át kell kelnie, de a folyó sebes folyású, mély, és emberevő szörnyek laknak benne.(Apropó, emberevő szörnyek. Tényleg csak a mesében vannak? Vagy van olyan valami, valaki, aki felfal téged, a céljaidat, vágyaidat, esetleg az életedet?) A gombolyagot begurítja a vízbe és e szavakat mormolja:

-Halljátok hát emberevők! Eljöttem, hogy megkeressem a kedvesemet. Siessetek, építsetek hidat számomra!

És az emberevő szörnyek áthúzzák a fonalat a túlsó partra és abban a pillanatban keskeny fahíd ível át a folyón…

A fiú neki indul, a szörnyek körülötte keringenek, kísérik a vízben.

Félúton jár, és lepillant a vízbe. Meglátja a szörnyek vérszomjas tekintetét, meghallja a hangjukat. Félni kezd, remeg a lába, megszédül, arra gondol, hogy egyetlen elhibázott lépés, és a folyóba esik. Fél, elbizonytalanodik. Ekkor a híd szűkülni kezd, keskenyebbé és keskenyebbé válik, majd visszaváltozik gombolyaggá. Az idősebb fiú lezuhan, eltűnik a folyó mélyén…

Aztán a kisebb fivér is nekiindul, ő a zöldruhás lányért, meg a bátyjáért. Ugyanazon az úton, de mégis másként megy.  A hídra biztos léptekkel lép, ostorával csapkodva űzi a szörnyeket, egyetlen pillantást sem vet a mélyben kavargó vízre. Nem néz le, csak előre, előre néz,  amerre megy. Átjut a folyón, megy tovább, kalandok várják még. A mese folytatódik, de itt álljunk meg. Ismétlek egy motívumot: nem néz az emberevőkre, a szörnyekre, nem hallgatja őket, megy előre lépked, használja az ostorát…a célt figyeli kitartóan.

Mennyi tanítás van eddig is ebben a mesében!

Mennyi kérdés van ebben a mesében!

Mit szeretnél, mi a célod? Mitől leszel teljes, egész? Tudod?

Ki tudod-e  mondani, hogy: Elindulok, bármi várjon is rám?

Tudod-e használni a kapott segítséget? 

Tudod-e mondani az akadályaidnak: Félre az útból!

Kik a te emberevő szörnyeid? Kívül vannak vagy belül?

Ha ismered őket, akár mondhatod nekik: Építsetek hidatat számomra! Izgalmas gondolat-akadályból híd!

Ha felépült ez a híd, bátran rálépsz-e?

S tudsz-e menni, csak előre nézni, nem lenézni, nem figyelni szörnyekre, az emberevőkre, amik ott keringenek a híd körül, amik ott keringenek benned, bennünk…