Itt egy rövid kis csukcs mese, de a tanítása nagy: a te házad (tested, életed, családod) a tiéd, senki más nem élhet benne. Ki lehet, sőt talán jó  is kipróbálni más barlangokat, odúkat, de élni bennük, azt nem lehet. Amikor a családterápiás képzésem önismereti modulját végeztem, akkor ezt átéltem, megéltem….

Szóval itt ez a kis állatmese, gyere, induljunk el vele:

…Egyszer, az ürge elment a patakhoz inni, látja ám, hogy a túlsó parton egy barna medve áll, és szintén vizet lafatyol……

És az ürge, meg a barna medve beszélgetni kezdenek. Kiderül, épp semelyikük nem érzi jól magát,  mert az ürgének az eső kimosta az odúját, és így az túl nagy lett,  a medvének meg szűk lett a barlangja. Ezután jó ötletnek tűnik, hogy cseréljenek, hiszen ami az egyiknek szűk, a másiknak tág.  Innen persze már mindenki tudná folytatni a mesét, mert persze a csere után kiderül, hogy mégsem olyan jó ötlet ez a csere, igazándiból nem élhető ötlet, hiszen a medve bele sem fér az ürge odújába, az ürge pedig??? Jaj, neki túl nagy a medve háza. Tele van sötét sarokkal, és nincs búvóhely benne, bejöhet könnyedén egy róka, beszállhat egy holló….és azok a sarkok? Ki tudja  mi van ott???

És nem értik miért van ez így, hiszen az egyiknek szűkebb kellett, a másiknak meg tágabb lakás. Ekkor összemérik az orruk nagyságát, és rájönnek:

„…-Hihihi, hogy én milyen kicsi vagyok! Eddig észre sem vettem-mondta az ürge.

-Hahaha, hogy én milyen nagy vagyok! Eddig észre sem vettem-mondta a medve……”

És cserélnek újra, és innentől elégedett él  mindenki a maga barlangjában.

Mikor családterápiás képzésem önismereti modulját végeztem, 16 családtörténetet hallgattam végig. Mivel dramatikus formában is dolgoztunk a családokkal, élettörténetekkel, így nem csak hallgattam, tapasztaltam, éreztem is őket. Mennyiféle történet volt! És mennyiféle út,  megakadás, nehezítés, megoldás, élet! (Persze történelmünk is segített, hogy  ne unalmas családtörténeteket hallgassunk)

Korábban (remélni tudom, hogy csak néha)  tudtam ítélkezni, megítélni: könnyű neki, mert… vagy nem értettem, mi a baja, csak csinálni kéne, nem látja a megoldást….Aztán pesze ez mindig finomodott, de ez a 150 óra önismeret a családról, mások családjáról, na hát az sokat segített…

Benne lenni 16 család történetében, felismerni a mintázatot, a megoldandó feldadatokat….dehogy itélkezem már, dehogy gondolom, hogy másnak könnyebb. Ma már nem. . .. csak azt gondolom, hogy nagyon más. Jó volt ez az összemérés, megismerés, jó volt belebújni a barlangjukba, odújukba, megismerni, honnan jöttek. Így másként kezdtem arra is nézni, én honnan származom, nekem milyen történeteim vannak. Kezdtem értékelni azt, amit addig természetesnek vettem. Kezdtem erőforrásomnak tekinteni. Kezdtem otthonosnak érezni azt, ami az enyém.

Mert a saját odúnkat, barlangunkat, házunkat, palotánkat kell otthonossá, élhetővé tennünk, hogy jól érezzük benne magunkat. Persze ez néha nagyon nehéz,  mert lehet, hogy sok titkos járat, alagút húzodik a házunk alatt, vagy ha rozoga viskó az a ház.  Igen, ekkor nagyon sok a munka vele, ezt elismerem.

És azt is gondolom hogy néha viszont nem árt összemérni az orrunkat a másikkal, bemenni a másik házába, odujába, de ott élnünk….azt nem lehet. Legalábbis ez a mese ezt mondja…és aki nem hiszi, járjon utána! 🙂