SORSMESÉK

205b42d185b56fda89f59fbc3acee049.jpg

 

„Figyelj, téged üldöz a Mírád, tenned kell valamit, hogy újra döntsön felőled” (A szerencsétlen királyány)

Mírák, Sorsasszonyok, Soranyók ők azok, akik határoznak felőlünk, döntenek, hogy a sorsunk jó lesz, vagy rossz. Bár néha azt a kérdést is felteszik:

„Mikor akarod élvezni az életed, ifjú, vagy öreg korodban?” (A szép Katerina)

És megszületik a döntés, fordul a sorkerék, és innen történhet bármi, a sors nehéz: menekülni, elbújni előlük nem lehet, a sors rendelkezik, a sors ítél:

„Tudod-e, van egy lányod, aki el van átkozva!” (Sfurtuna, az elátkozott lány)

 „Azt hiszed, békén hagylak?... azt hiszed, elrejtőzhetsz előlem?” (A szép Katerina)

Vajon születésünkkor (vagy előtte?) eldöntődik, milyen lesz a sorsunk, átkozott, vagy áldott, szerencsés, vagy szerencsétlen?  Vagy teljesen szabad akarattal rendelkezünk, és minden rajtunk áll?

Van egy sorsunk, ami ott áll mögöttünk, van egy eleve elrendelt út?

Milyen a sors a mesékben? Mit tudhatunk meg róla, mit tanít nekünk, a mának a mese?

Három mesével indulunk útnak: a szerencsétlen királykisasszonnyal, szép Katerinával, és Sfurtunával, az elátkozott lánnyal.

 

Sorsasszonyok, Mírák, Moirák, Párkák: nők, asszonyok. Vajon miért nők, akik a sorsunk felett rendelkeznek?

Talán, mert nő a kapu az életbe, rajta keresztül érkezünk ide,

talán, mert benne növekszik az élet, így egymáshoz ér, kapcsolódik geberációk sora, el nem mondott történetek, érzések lenyomata belénk ívódik ott bent,

talán, mert az első gondozó, az anya, a kapcsolat  vele meghatározó, sorsformáló

talán, mert a női elv a változó, nem ok-okozat, nincs idő és tér, nem logika, érzés, tudattalan a női elv.

Talán.

 

Milyen a Sors a mesékben?

Lehet szép és kedves asszony. Lehet csúf, toprongyos, szutykos alak.  Lehet „szívét hét fátyol fedi” (A szép Katerina), s idő, míg fellebbennek a fátylak a szívről. Mert szíve van a Mírának is, csak néha kemény. A Sorsasszony megjelenik bárhol a világban, ha épp akar, de rejtőzik, keresni kell és hívni, ha találkozni mi akarunk:

„Hé Francisca néni sorsa! Hé, Francisca néni sorsa!  Hé, Francisca néni sorsa! ((Sfurtuna, az elátkozott lány)

„A királylány egyre csak kopogtatott, egyik Míra a másik után jött ki, de mind azt mondta, hogy nem ismeri őt, nem az övé” (A szerencsétlen királylány)

Mindenkinek van egy Sorsasszonya, Mírája, tanítja a mese.  Ők ismerik egymást, kapcsolódnak, és mi is kapcsolódhatunk másokéval, de ítélni felőlünk csak sajátunk tud-mondja a mese:

„Annak  hegynek a tetején van a világ összes Mírájának a gyülekező helye, oda építették palotáikat”.( A szép Katerina)

„A többi Míra köréjük sereglett és ők is kérték:

-Szánd meg szegényt, látod, vergődik kínjában, döntsél újra! Hozz új döntést felőle!”

(A szerencsétlen királylány)

„Ó úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé” (A szép Katerina)

Ezekben a mesékben van egy bölcs asszony, a jóságos királyné, vagy  Francisca néne, aki ismeri saját Sorsát, tiszteli, és ajándékot ad neki, táplálja őt.  És ez az asszony ad útmutatást a mesei lánynak, hogy kacsolódjon magával a Sorssal, nézzen szembe vele, legyen rendületlen, kitartó, és tisztelettel legyen jelen, vigyen neki ajándékot, magból sütöttek, életet, kenyeret, vagy perecet, és tisztítsa, mosdassa, fésülje, ruházza fel újra! S akkor a Sors is szól:

„jót tettél velem”

S új döntés születhet, új sors indulhat, a sors-kerék fordul tovább:

„az első pillanattól kezdve érezte, semmi sem háborgatja. Megváltozott a Mírája.” (A szerencsétlen királylány)

A mesében a változáshoz egy fonalat, gombolyagot, szalagot ad a Sorsasszony.  Ezt már a lánynak magának kell tudnia jól felhasználni:

„-Jól van, legyen! Fogd ezt a gombolyagot-fordult a királylányhoz, egy gombolyag selymet adva neki-de jól vigyázz, el ne add, el ne ajándékozd, csak akkor add oda, ha olyasmit kapsz érte, aminek ugyanakkora a súlya. Döntöttem, most már indulj” (A szerencsétlen királylány)

Ajándék a Sorstól, aminek nincs ára, mert súlya van. Néha eltévesztjük, és azt hisszük, hogy a sorsunk, az életünk megfizethető, vagy kifizethetnek bennünket. Pedig van, amikor más kell, hogy kerüljön a mérleg másik oldalára.  Látjuk-r tudjuk-e mi a súlyunk?

A feladat, a próba, hogy jól használják fel a lányok ezt az ajándékot, megtalálják-e hová illik, mi az, ami legalább olyan súlyos, mint a Sors Asszonyától kapott selyemgombolyag, cérna, szalag.

Sorsasszonyok, Mirák, Moirák: vajon a tiéd milyen?

Táplálod, eteted, tiszteled?

Ha kell, mosdatod, fésülöd, új ruhát adsz neki?

Lehet, indulni kell, s hívni lehet:

Hé, Sorsom, Sorsasszonyom! Itt vagyok!

 

A mesék:

 

SFURTUNA, AZ ELÁTKOZOTT LEÁNY

 

Azt mesélik, élt egyszer egy király meg egy királyné. Ennek a királynak meg ennek a királynénak hét lánya volt. A legkisebbiket úgy hívták, hogy Sfurtuna. Nagy háború tört ki, a háborút a király elvesztette. Megfosztották trónjától, és fogságba vetették. Miközben raboskodott, családja sorsa rossz­ra fordult. A királynénak ki kellett költöznie a palotából. Takarékosságból egy viskóban volt kénytelen meghúzni ma­gát. Egyre rosszabbul ment a soruk. Olyan nyomorúságra ju­tottak, hogy csoda volt, ha akadt egy betevő falatjuk. Egy szép napon arra járt egy gyümölcsárus. A királyné behívta, szeretett volna venni egy kis fügét. Ahogy megvette a fügét, arra jött egy vénasszony és alamizsnát kért. –  Jaj, öreg­anyám! – szólalt meg a királyné –, adnék én neked annyi alamizsnát, amennyit csak akarsz, ha tudnék. De nem tudok, mert magam is szegény vagyok. –  Hogy lehet az, hogy sze­gény vagy? –  kérdezte a vénasszony. –  Jaj, öreganyám! Nem tudod, hogy én vagyok a spanyol királyné? Haddal támadtak az uramra, s én nyomorra jutottam! –  Szegénykém! Igazad van. De tudod-e, miért megy ilyen rosszul a sorotok? Azért, mert egyik lányod, aki itt él veled, el van átkozva. Nem is mosolyog rád a szerencse, amíg itt tartod magadnál. –  Hát el kell űznöm valamelyik lányomat? –  El bizony, felséges asszonyom. –  És vajon melyik van elátkozva? –  Az, ame­lyik keresztbe tett kézzel alszik. Ma éjjel gyújts gyertyát, s nézd végig a lányaidat. Az egyik keresztben tartja a kezét, azt kell elűznöd. Ha elűzöd, visszanyered elvesztett koro­nádat.

Éjfélkor a királyné gyertyát gyújtott, s végignézte lányait. Egyiknek sem volt keresztben a keze. De végül észreveszi, hogy Sfurtuna keresztbe tett kézzel alszik. – Jaj, édes lá­nyom, hát téged űzzelek el? – Ahogy ezt kimondta, Sfur­tuna fölébredt, és látta, hogy az anyja szeme csupa könny. – Mi a baj, édesanyám? – Semmi, édes lányom. Itt járt egy vénasszony, s azt mondta, hogy nem mosolyog ránk a szerencse, míg elátkozott lányomat, azt, amelyik keresztbe tett kézzel alszik, el nem üldözöm... Te vagy ez az elátkozott! – Hát ezért sírsz? – kérdezte Sfur­tuna. – No, akkor öltözöm is, és megyek világgá. – Felöl­tözött, batyut kötött és útnak indult.

Ment-mendegélt, míg egy elhagyott helyre nem ért. Ta­lált ott egy magányos vályogházat. Hallotta, hogy a vályog­házban szőnek. Benézett. Az egyik szövőasszony megkér­dezte: – Be akarsz jönni? – Szeretnék, jóasszony – felelte Sfurtuna. – Elszegődnél szolgálni? – Elszegődnék, jóasszony. – Mindjárt nekifogott a söprésnek, a munkának. Este azt mondják neki az asszonyok: – Ide hallgass, Sfurtuna: mi elmegyünk, rád zárjuk kívülről az ajtót, te zárd be belülről is. Ha hazajövünk, nyisd ki, de vigyázz, nehogy ellopják a selymet, a szalagot meg a többi holmit, amit szőttünk. – Aztán útnak indultak.

Éjféltájban Sfurtuna ollócsattogásra ébredt, és látta, hogy egy asszony ollóval szabdalja a sok aranyos szövetet. Ez az asszony volt az ő rossz sorsa. Másnap megjöttek a gazdasszonyok. Kinyitották az ajtót kívülről, Sfurtuna kinyitotta belülről. Az asszonyok beléptek, s amint beléptek, borzal­mas látvány tárult eléjük. – Ó te gyalázatos! Így hálálod meg, amit érted tettünk?... Takarodj! – Elkerget­ték, még bele is rúgtak.

Szegény elátkozott lány csak járta a vidéket. Az egyik falu végén megállt egy bolt előtt, ahol kenyeret, zöldséget, bort meg más effélét árultak. Alamizsnát kért. A boltosné adott neki egy darab kenyeret, egy kis sajtot meg egy pohár bort. Megesett a szíve szegény lányon, megágyazott neki éj­szakára a boltban, a zsákok között. Megjött a boltosné ura. Vacsoráztak, lefeküdtek. Éjszaka pokoli lármára ébrednek. Hát a hordók csapra verve, a bor szétfolyik. Az em­ber a szerencsétlenség láttára felugrott. Észrevette, hogy az idegen lány nyöszörög fektében. – Ó, te gyalázatos! Biztosan te voltál! – Fölkapott egy botot, agyba-főbe verte, aztán elkergette.

 

Szegény lány sírva ment el. Azt se tudta, merre vegye út­ját, melyik ajtón kopogtasson. Egy szép napon az egyik falu végén megpillantott egy mosónőt. – Hát te mit bámulsz? – kérdezte a mosónő. – A világot járom. – Mosni tudsz-e? – Tudok, jóasszony. – No, akkor maradj itt nálam mosónő­nek. Én majd szappanozok, te meg öblögetsz. – Szegényke nekilátott az öblögetésnek, aztán teregetett. Amikor a ruha megszáradt, leszedte. Aztán megfoltozta, kikeményítette, vé­gezetül pedig kivasalta.

Ezek a ruhák a királyfi ruhái voltak. A királyfi, amint szemügyre vette a holmiját, nagyon szé­pnek találta őket. – No, Francisca néne – szólalt meg a királyfi –, ilyen szépen még sohasem mosott nekem. Meg is jutalmazom érte. – És adott neki tíz unciát. Francisca néne a tíz talléron szépen felöltöztette Sfurtunát. Aztán vett egy zsák lisztet, és kenyeret sütött. A kenyérrel együtt sütött két szép ánizsos perecet is. Csak rájuk kellett nézni, máris étvá­gya támadt az embernek. Másnap aztán Francisca néne oda­fordult Sfurtunához, és azt mondja: – Menj ki ezzel a két pereccel a tengerpartra. Kiálts háromszor a Sorsomnak: Hé! Francisca néne Sorsa! Harmadszorra, meglátod, előjön. Ak­kor mondd meg neki, üdvözöltetem. Aztán kérdezd meg, hol találod a magad Sorsát. Meglátod, megmondja.

   Sfurtuna rögvest a tengerpartra sietett. – Hé, Fran­cisca néne Sorsa! Hé, Francisca néne Sorsa! Hé, Francisca néne Sorsa! – Francisca néne Sorsa elő is jött. Sfurtuna át­adta az üzenetet, és megkínálta az egyik pereccel. Aztán megkérdezte: – Francisca néne Sorsa, az isten szerelmére, mondja már meg, hol találom a magam Sorsát? – Ide hall­gass! Megmondom, mitévő légy. Indulj el ezen az ösvényen. Addig menj rajta, míg egy kemencéhez nem érsz. A kemen­cemosó víz árka mellett találsz egy vén boszorkányt. Köszöntsd tisztességgel. Add neki a másik perecet. Az a te komisz Sorsod. Meglátod, gorombáskodni fog, de ne törődj vele. Hagyd ott nála a perecet, és gyere el.

Sfurtuna elindult, elért a kemencéhez, ott találta a banyát. Meg is undorodott tőle. Olyan piszkos, büdös, olyan csipás volt, amilyen csak egy csúf boszorkány lehet. Sfurtuna elő­vette a süteményt, és így szólt: – Sorsanyóka, fogadd el tő­lem. – Takarodj innen, takarodj innen! Nem kell a süte­ményed – ripakodott rá a banya, és hátat fordított neki. Sfurtuna letette a perecet, és elment. Visszaballagott Fran­cisca anyóhoz.

Másnap hétfő volt. Nekifogtak a mosásnak. Francisca anyó beáztatta a ruhát, beszappanozta, a lány kimosta, kiöblöget­te. Amikor megszáradt, Sfurtuna megfoltozta, kivasalta. Az­után Francisca anyó kosárba tette, és elvitte a palotába. Amikor a királyfi meglátta a holmiját, így szólt: – Francisca anyó, ezért többet kell számítani. Ilyen szépen még sohase mosta ki a ruhámat. – Adott is neki tíz unciát ráadásul.

Francisca néne megint lisztet vett, és sütött a Sorsanyónak két perecet. Ráparancsolt Sfurtunára, vigye el neki, az­tán ügyesen kapja le a tíz körméről, csutakolja le, fésülje meg, ha nem megy másképp, hát erőszakkal. No de addig még mosniok kellett. Amikor elkészültek a ruhával, Fran­cisca néne elvitte a királyfinak. A királyfi éppen házasodni akart, ezért aztán jó néven vette, hogy ilyen szépen kimosva kapja vissza a holmiját. Adott is Francisca nénének  húsz uncia ráadást. Francisca néne megint lisztet vett a sütéshez. Sfurtuna Sorsanyójának meg vásárolt egy szép ruhát, abroncsos szoknyát, alsószoknyát, finom kendőt, fésűt és más ef­féle csecsebecsét. Perecet is sütöttek. Sfurtuna kapta magát és elment a kemencéhez. – No, Sorsanyóka, ezt a perecet neked hoztam. – Ezzel lekapta a tíz körméről, szivaccsal meg szappannal jól lecsutakolta, és szépén megfésülte. – Ide hallgass, Sfurtuna – szólalt meg a banya —, mert ilyen jót tettél velem, neked adom ezt a dobozt, használd egészség­gel. – Olyan kis doboz volt, amelyben gyufát szoktak tar­tani.

Sfurtuna valósággal röpült vissza Francisca nénéhez. Ki­nyitotta a dobozt, hát egy maréknyi ruhaszegélynek való szalagot talált benne. – Ejnye, gondolhattam volna, hogy ez lesz – kiáltott föl, és bedobta az almárium aljába.

 

A rákövetkező héten megint mostak. Francisca néne in­dult a palotába. A királyfi bosszankodott, mert a menyasszo­nya esküvői ruhájához még egy maréknyi ruhaszegélynek va­ló szalag kellett volna, de az egész országban nem talált ugyanolyan szalagot. Francisca néne belépett a palotába: – Mi a baj, királyfi? – (mert Francisca néne igen jóban volt a királyfival). – Mi baj volna? Meg akarok házasodni. A menyasszonyom esküvői ruhájához kellene még egy marék­nyi ruhaszegélynek való szalag. De sehol se kapok. – Ezen búsul felséged? Majd én szerzek szalagot. – És ugyan mit tett? Hazament, levágott egy darabot az almárium aljába hajított szalagból, és elvitte a palotába. Azt mondja erre a királyfi: – No, mert kisegítettél szorult helyzetemből, annyi aranyat kapsz, amennyit a szalag nyom. – Fogtak egy mérleget, az egyik serpenyőjébe bedobták a szalagot, a másikba aranyat tettek. De az arany sehogy se nyomta le a szalagot. Kerítettek egy hídmérleget: azzal se mentek semmire. – Francisca néne, mondja már, hogy lehet ez? Olyan nincs, hogy egy darabka szalag ennyit nyomjon. Honnan vette ezt a szalagot?

Francisca nénét váratlanul érte a kérdés, aztán, hogy így megszorították, mindent bevallott. A királyfi látni akarta Sfurtunát. Francisca néne szépen felöltöztette a lányt, hi­szen apránként összegyűjtött neki egy-két ruhát, és elvitte magával a palotába, Sfurtuna, amint belépett a trónterembe, szépen meghajolt, (a nevelésében nem volt hiba, hiszen királykisasszony volt). A királyfi köszöntötte és hellyel kí­nálta. Aztán megkérdezte: – Hát te ki vagy? – Sfurtuna va­gyok, a spanyol király legkisebbik lánya. Apámat elűzték a trónról, és börtönbe vetették. Rossz sorsom miatt világgá kellett mennem, el kellett tűrnöm a megalázást, a verést. – Aztán mindent elmesélt töviről hegyire. A királyfi azon nyomban hívatta a szalagszövő asszonyokat, akiknek a por­tékáját a gonosz Sorsanyó ollóval összevagdosta. Megkérdez­te tőlük, mennyit ér az a szalag. Azt felelték, két­száz unciát. A királyfi elővett kétszáz unciát, és kifizette őket. Aztán így szólt: – Ez a szegény lány királyi vérből való. Ti pedig megvertétek. Ne feledjétek, hogy senkit se szabad megverni. Elmehettek.

Eztán hívatta azt, akinek a bora kifolyt a hordóból. Meg­kérdezte, mennyi volt a kára. – Háromszáz uncia... – A királyfi kifizette a háromszáz unciát, és így szólt: – Meg ne történjen még egyszer, hogy megversz egy királyi vérből való lányt. Elmehetsz! – Azután elbocsátotta a régi meny­asszonyát, mert már nem találta kedvére valónak, és elvette Sfurtunát. Francisca nénét pedig megtette udvarhölgynek.

Hagyjuk a királyfit, hadd örvendezzen, és lássuk, mi tör­tént Sfurtuna anyjával. Ahogy Sfurtuna elment világgá, mindjárt jobbra fordult a királyné sorsa. Olyannyira, hogy eljöttek a bátyjai meg az unokabátyjai, erős hadsereggel, és visszafoglalták az országát. A királyné lányaival együtt is­mét beköltözött a régi palotába. Ott éltek nagy kényelem­ben. De a szívük egyre fájt Sfurtunáért. Nem tudták, él-e, hal-e. Keresték mindenfelé, kérdezősködtek utána. Végül is megtudták, hova vetődött. No de hogyan? Hát a királyfi ré­vén. Ez ugyanis meghallotta, hogy Sfurtuna anyja vissza­kapta az országát, erre követeket küldött a királynéhoz, és mindent megüzent neki. Képzelhetitek, mennyire örült a királyné. Lovagok és udvarhölgyek kíséretében elment hozzá látogatóba. Amint megpillantotta a lányát, a nyakába borult, el sem akarta engedni. Aztán eljött a többi lány is, képzelhetitek, hogy örültek. Az egész országban örömünne­pet ültek. Boldogan élnek azóta is.

****

A szép Katarina

Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is gazdagabb volt, s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve, s ki szebb volt a napnál. Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyílt az ajtó, s szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében.

– Katarina – szólt a szép asszony –, mikor akarod élvezni az életedet, ifjú vagy öreg korodban?

Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt, s úgy megdöbbent a különös kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte:

– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifjú vagy öreg korodban?

Ekkor már egy kissé magához tért Katarina, s gondolta magában: „Ha azt mondom: fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen úgy, ahogy a jó Isten akarja.” Azt mondta hát a szép asszonynak:

– Öreg koromban!

– Teljesedik a kívánságod – mondta a szép asszony, azzal egyszer megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Vajon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint Katarinának a … sorsa. Egy-két nap múlva Katarina édesapjának hírül hozták, hogy a tengeren néhány hajója elsüllyedt. Aztán ismét egy-két nap múlva jött a hír, hogy most még több hajója süllyedett el, s alig telt el egy hónap, minden vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja meghalt nagy bánatában.

Egyedül maradott szegény Katarina a világon, csak egy fillérje sem volt, sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba, ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt, s megszólította:

– Hova mégy egyedül, te szép leány?

– Ó, nemes hölgy – felelt Katarina –, szolgálatot keresek. Nem fogadna fel?

Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát, s ahogy teltelek-múltak a napok, mind jobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt, hűséges is volt. Egyszer egy este azt mondja az asszonya Katarinának:

– Katarina, sétálni megyek, az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod essen.

– Jól van, asszonyom – mondotta Katarina, s mikor elment az asszonya, leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen kinyílt az ajtó, s belépett az a szép, magas asszony, az ő sorsa.

– Úgy – kiáltott rá –, hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak?

Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a drága, szép ruhákat, azokat mind diribdarabra szaggatta.

– Ó, istenem, istenem – szólt Katarina –, mi lesz velem, ha hazajő az asszonyom! Megöl, bizonyosan megöl!

Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép asszony, amint Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat, s visszarakta a helyükre; bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste Katarinát, s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt hitte, hogy tán ellopott egyet s mást, de semmi sem hiányzott.

Katarina pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért. Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt:

– Hová mégy egyedül, te szép leány?

– Ó, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem fogadhatna-e fel?

Az asszony mindjárt felfogadta, s szegény Katarina azt hitte, most már békében élhet itt, de haj, alig telt el egy-két nap, mikor az asszony sétálni ment, hirtelen kinyílt az ajtó, s ott állott előtte a szép, magas asszony, s szörnyű haraggal kiáltott rá:

– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz előlem?

Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága, finom ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladott. De a szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat, s visszarakott minden darabot a maga helyére.

Hét teljes esztendeig volt ilyen a Katarina élete; folyton menekült egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép, magas asszony mindenütt megtalálta s elüldözte. Aztán mikor a hét esztendő eltelt, úgy látszott, mintha az a szép, magas asszony békén hagyná. Akkor elszegődött egy úriasszonyhoz, ki előre megmondta, hogy igen terhes lesz a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében.

– Mindent vállalok én – mondotta Katarina. – Mi lesz a dolgom?

– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell vinned egy targonca frissen sült kenyeret, s ott hangosan kell kiáltanod háromszor egymás után: „Ó, úrnőm sorsa! Ó, úrnőm sorsa! Ó, úrnőm sorsa!” Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében, s te átadod neki a kenyereket.

– Szívesen vállalom – mondotta Katarina.

Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál, s minden áldott nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket, s kiáltott háromszor: „Ó, úrnőm sorsa!” Akkor megjelent egy szép, magas asszony, s átvette tőle a kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt, s most szegény szolgálónak kell lennie!

Egyszer aztán megkérdezte az asszonya:

– Katarina, miért sírsz te oly sokat?

Katarina erre elmondotta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki:

– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én sorsomat, szóljon a te sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg a te sok s nagy szenvedéseidet.

Katarina megfogadta az asszonya tanácsát, s másnap, mikor felment a hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva kérte:

– Ó, úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé!

Felelt a sors:

– Ó, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen hallja meg a kérést. De csak jöjj el holnap, aztán hozzá vezetlek. Katarina hazament, az asszonya sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina sorsát, s mondta neki: – Kedves testvér, miért üldözöd még mindig szegény Katarinát? Engedd meg már, hogy virradjon fel az ő napja is.

– Jól van – mondotta Katarina sorsa –, holnap vezesd hozzám, adok neki valamit, az majd segít rajta. Másnap aztán Katarinát az asszonya sorsa elvezette az ő sorsához, az pedig adott neki egy gomolyag selymet, s mondta neki:

– Őrizd meg jól, ennek még hasznát veszed.

Azzal hazament Katarina, s mondta az asszonyának:

– Íme, asszonyom, nézze, mit adott az én sorsom. Egy gomolyag selyem. Mit csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit.

– Csak őrizd meg – mondta az asszony –, ki tudja, mi hasznát veszed.

Telt-múlt az idő, s történt, hogy a fiatal király házasodni készült, s mindenféle szebbnél szebb, drágábbnál drágább ruhákat varratott magának. Hanem mikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt.

Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdette az egész országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába, s megveszi jó áron.

– Katarina – mondotta az asszony –, vidd a selyemcérnát a király udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tiéd. Majd meglátod, szép ajándékot kapsz te azért.

Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen a király színe elé, aki amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatos szépet soha.

– Felséges királyom – mondotta Katarina –, ihol hoztam egy gomolyag selyemcérnát, olyat, amilyet keresett. Hej, örült a király, s mindjárt hívatta az udvarmestert, kérdezte, mit fizessenek azért a szép selyemért. Mondta az udvarmester:

– Mérlegre kell tenni, felség, s annyi aranyat tenni az egyik serpenyőre, amennyi lehúzza a selymet.

Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőre a selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy halom aranyat, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy nagy-nagy mérőt, s rárakták, ami aranya, ezüstje, gyémántja volt a királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent.

– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király.

Nosza rátették a koronát, s hát most éppen egyformán állott a két serpenyő.

– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király.

– Felséges királyom – felelt Katarina –, az asszonyom ajándékozta nekem.

– Nem, az nem lehet! – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot, különben fejedet vétetem!

Mit tehetett szegény Katarina, megmondotta az igazat, s elmondta élete történetét is.

Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának:

– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni. Merthogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehúzni, meglásd, hogy királyné lesz belőled.

– Bizony, királyné – mondotta a király –, mert Katarina lesz az én feleségem, és senki más!

Bezzeg hogy úgy is lett: a király feleségül vette Katarinát, s attól kezdve boldog volt.

Még ma is él, ha meg nem halt.

 

****

A szerencsétlen királylány

görög mese

Volt egyszer egy királyné, volt neki három leánya. A három közül egy sem volt szerencsés. Fájt a királyné szíve, amikor látta, hogy a többi lány sorba férjhez megy, az ő lányai meg szépek is, királyi vérből valók is, mégis maholnap vénlányok maradnak.

Egy napon öreg koldusasszony vetődött arra, és alamizsnát kért a palotában. Észrevette, hogy a  királyné milyen szomorú, és tudakolta mi a baja. A királyné elpanaszolta neki a bánatát.  A koldusasszony azt tanácsolta neki:

-Hallgass rám, hogy mit mondok neked. Éjjel, amikor a lányaid alszanak, osonj oda az ágyukhoz, és figyeld meg, hogyan alszanak. Reggel visszajövök, és elmondod nekem.

A királyné úgy tett, ahogy az asszony mondta. Látta, hogy a legidősebb lány a feje fölé veti a karját, úgy alszik. A középső keresztbe fonja a karját, úgy alszik, a legkisebb pedig a térde között kulcsolja össze a kezét. Másnap megjelent a koldusasszony, és a királyné elmesélte, hogy mit látott. 

-Halgass a szavamra királyné úrnőm: az a lányod, aki a térde között összekulcsolt kézzel alszik, az a balszerencsés, és az ő balsorsa áll a másik kettő boldogulásának az útjában.

A koldusasszony eltávozott, a királynét pedig emésztette a bánat. Ekkor eléje lépett a legkisebb, és így szólt:

-Anyám, hallottam a koldusasszony szavát,  és megértettem, hogy én állom útját testvéreim boldogulásának. Ne búsulj, elmegyek én a háztól. Add ki a hozományom csupa aranyban, varrd bele a ruhám szegélyébe, és bocsáss utamra.

A királyné sírt zokogott:

-Hová mennél édes lányom?

A lány azonban hajthatatlan maradt, búcsút vett övéitől, és útnak indult. Ahogy kilépett a kapun, abban a pillanatban két kérő érkezett a testvéreihez.

A szerencsétlen királylány nekivágott a világnak, ment mendegélt, amíg estére egy faluba nem ért. Kopogtatott egy gazdag ház kapuján. Egy módos kereskedőé volt, aki megszánta a lányt, behívta és bíztatta, jöjjön fel, aludjon velük. A lány szabódott, és azt mondta, jó lesz neki a pincében is.

Ebben a pincében volt felhalmozva a kereskedő minden áruja.

Éjszaka betoppant a lányhoz a rossz Mírája, szétszaggatta a sok kelmét, ronggyá tépett, szétdobált mindent. Hiába rimánkodott a lány, hiába kérte, hogy csillapodjék, a Míra még őt is megfenyegette, hogy ha még egyet szól, széttépi. Amikor a kereskedő reggel belépett a pincébe, csaknem szörnyethalta siralmas látványtól:

-Jaj lányom mit csináltál, tönkre tettél engem. Mi lesz velem?

-Ne is mond-sírt a lány-most már csak arra kérlek fogadd el tőlem ezt a néhány aranyat.

Ezzel felfejtette ruhája szegélyét és odanyújtott egy marékra valót:

-Elég lesz ennyi?

-Elég-felelte a kereskedő.

A királylány elbúcsúzott, és folytatta az útját. Estére egy másik faluba ért, ott egy üvegkereskedő házába kopogtatott be. Éjszaka ott is ugyanazt cselekedte a rossz Míra, tört, zúzott, és reggel a királylány, ahány aranya csak maradt, mind odaadta a kereskedőnek.

Kétségbeesve kelt útra a lány, ment, mendegélt, amíg az ország királyának a palotájába nem ért. A királyné színe elé kéredzkedett, és térden állva könyörgött neki, hogy fogadja fel cselédjének. A királyné okos is volt, jó is volt, és nyomban felismerte, hogy a lány királyi származású. Kérdezte őt, ért-e a gyöngyhímzéshez, mire a lány bizonygatta, hogy nagyon is ért hozzá. A királyné ott fogta, és maga mellett tartotta. Amikor azonban szegényke belefogott a hímzésbe, a falról lerepültek a képkeretek, és más tárgyakkal együtt a kezéhez vágódtak, gyötörték, háborgatták szüntelen, egy pillanatig sem hagyták nyugodtan dolgozni. Látta ezt a királyné és szívből megsajnálta a lányt. Nemegyszer jöttek hozzá a szolgálólányok és panaszolták, hogy hogy éjnek idején összetörnek az edények, és hogy a lány az oka, senki más, de a királyné mindannyiszor elzavarta őket:

-Egy szót se halljak! Nem akármilyen,  királykisasszony  ő, csak rossz a Mirája szegénykények.

Egyik nap azután magához hívatta a lányt, és így szólt hozzá :

-Figyelj rám gyermekem, nem élhetsz így tovább. Téged üldöz a Mírád, tenned kell valamit, hogy újra döntsön felőled.

-Mit csináljak-zokogott a lány-hogyan érjem el, hogy visszavonja döntését, és másképp határozzon?

-Megmondom mit cselekedj!-mondta a királyné- Látod ott messze azt a nagy hegyet? Annak a tetején van a világ összes Mírájának a gyülekező helye, oda építették palotáikat. Menj fel hozzájuk, keresd meg a te Mírádat, add át neki ezt a cipót, amelyet adok neked, és kérdezd meg: „Mírám, aki határoztál felőlem, döntsél most újra” Bármit csinál veled, ne tágíts, és mindenképpen azon légy, hogy a cipót elfogadja tőled!

A királylány úgy is tett. Fogta a kenyere, elindult a keskeny ösvényen felfelé, és ment, ment, amíg fel nem ért a csúcsra. Ott bekopogott egy nagy kert kapuján, és nyomban megjelent egy pompás ruhába öltözött szépséges lány.

-Ó, hiszen te nem vagy az enyém!- kiáltotta a szép lány és eltűnt.

A királylány újból kopogott, és egy másik szép nő jelent meg:

-Nem ismerlek jó lány!-mondta a királykisasszonynak, és eltűnt ő is.

A királylány egyre csak kopogtatott, egyik Míra a másik után jött ki, de mind azt mondta, hogy nem ismeri őt, nem az övé. Legvégül egy csúf, toprongyos, szutykos alak került elő a kpogtatásra, és ráripakodott a királylányra:

-Hát te vagy itt? Ide mertél jönni? Hordd el magad de rögtön, pusztulj, takarodj, menten széttéplek!

A szegény lány félénken nyújtotta felé a cipót, és esengve kérte:

-Mírám, aki határoztál felőlem, döntsél most újra!

Az dühöngve felelte:

-Hordd el az irhádat, eredj anyádhoz! Majd ha  ő  újra szül téged és újra szopotat a tejével, akkor döntök én is újra felőled!

A többi Míra köréjük sereglett és ők is kérték:

-Szánd meg szegényt, látod, vergődik kínjában, döntsél újra! Hozz új döntést felőle!

-Nem tehetem, menj innen!

Hirtelen megragadta a cipót és a lány fejéhez vágta. A lány felvette a földről és újból feléje nyújtotta, és egyre könyörgött:

-Vedd el jó Mírám, vedd el, és hozzál új döntést.

A Míra tiltakozott, el akarta kergetni a lányt, de a többi Míra szüntelen unszolta, az egyik ezt mondta, a másik azt, míg végre elfogadta a cipót. Szegény királylány reszketve leste, hogy mikor fogja hozzávágni, de a Míra most már megtartotta.

-Jól van, legyen!. Fogd ezt a gombolyagot-fordult a királylányhoz, egy gombolyag selymet adva neki-de jól vigyázz, el ne add, el ne ajándékozd, csak akkor add oda, ha olyasmit kapsz érte, aminek ugyanakkora a súlya. Döntöttem, most már indulj!

A leány eltette a gombolyagot, és visszatért a jó királynéhoz, de az első pillanattól kezdve érezte, semmi sem háborgatja. Megváltozott a Mírája.

A szomszéd ország királya házasodni készült, de a menyasszonyi ruha selyméhez hiányzott egy darab, és olyan szál kellett a megszövéséhez, amely pontosan hozzá illett. Elküldte az embereit mindenfelé, hogy kutassanak fel ilyen selymet. A küldöncnek fülébe jutott, hogy a szomszédos király udvarában egy lánynak éppen ilyen selyemszála van. Elmentek, megtalálták a lányt és kérték, jöjjön el velük a király palotájába, hogy megnézzék a gombolyagot a menyasszonyi ruha selyméhez.

A királylány elment velük, a gombolyagot odatartották a ruhához, hát szakasztott mása volt annak a szálnak, amelyből a ruhát szőtték. Kérték a lányt, mennyiért adja. Azt felelte, nincsen ára, csak súlya szerint vehető meg.

Beleegyeztek, mérlegre tették és a másik serpenyőbe aranyat raktak. Hordták, hordták egyre többet és többet, de a mérleg nyelve meg sem mozdult. Megtetézték - mindhiába. Ekkor a királyfi játékos kedvében maga ugrott fel a mérlegre, és íme, a két serpenyő pontosan kiegyenlítette egymást. Álmélkodott mindenki.

-Ez ez én Mírám gombolyagának az ára!-mondta a lány.

Ha a Mírád ennyit nyom, amennyit én, akkor hát én vagyok a te férjed!-kacagott a királyfi.

Az is lett. Feleségül vette a királyfi a lányt, volt nagy öröm, dínomdánom, és jól éltek, de mi még náluk is jobban!


 ****

 

A szép Katarina

Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is gazdagabb volt, s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve, s ki szebb volt a napnál. Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyílt az ajtó, s szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében.

– Katarina – szólt a szép asszony –, mikor akarod élvezni az életedet, ifjú vagy öreg korodban?

Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt, s úgy megdöbbent a különös kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte:

– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifjú vagy öreg korodban?

Ekkor már egy kissé magához tért Katarina, s gondolta magában: „Ha azt mondom: fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen úgy, ahogy a jó Isten akarja.” Azt mondta hát a szép asszonynak:

– Öreg koromban!

– Teljesedik a kívánságod – mondta a szép asszony, azzal egyszer megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Vajon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint Katarinának a … sorsa. Egy-két nap múlva Katarina édesapjának hírül hozták, hogy a tengeren néhány hajója elsüllyedt. Aztán ismét egy-két nap múlva jött a hír, hogy most még több hajója süllyedett el, s alig telt el egy hónap, minden vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja meghalt nagy bánatában.

Egyedül maradott szegény Katarina a világon, csak egy fillérje sem volt, sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba, ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt, s megszólította:

– Hova mégy egyedül, te szép leány?

– Ó, nemes hölgy – felelt Katarina –, szolgálatot keresek. Nem fogadna fel?

Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát, s ahogy teltelek-múltak a napok, mind jobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt, hűséges is volt. Egyszer egy este azt mondja az asszonya Katarinának:

– Katarina, sétálni megyek, az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod essen.

– Jól van, asszonyom – mondotta Katarina, s mikor elment az asszonya, leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen kinyílt az ajtó, s belépett az a szép, magas asszony, az ő sorsa.

– Úgy – kiáltott rá –, hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak?

Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a drága, szép ruhákat, azokat mind diribdarabra szaggatta.

– Ó, istenem, istenem – szólt Katarina –, mi lesz velem, ha hazajő az asszonyom! Megöl, bizonyosan megöl!

Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép asszony, amint Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat, s visszarakta a helyükre; bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste Katarinát, s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt hitte, hogy tán ellopott egyet s mást, de semmi sem hiányzott.

Katarina pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért. Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt:

– Hová mégy egyedül, te szép leány?

– Ó, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem fogadhatna-e fel?

Az asszony mindjárt felfogadta, s szegény Katarina azt hitte, most már békében élhet itt, de haj, alig telt el egy-két nap, mikor az asszony sétálni ment, hirtelen kinyílt az ajtó, s ott állott előtte a szép, magas asszony, s szörnyű haraggal kiáltott rá:

– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz előlem?

Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága, finom ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladott. De a szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat, s visszarakott minden darabot a maga helyére.

Hét teljes esztendeig volt ilyen a Katarina élete; folyton menekült egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép, magas asszony mindenütt megtalálta s elüldözte. Aztán mikor a hét esztendő eltelt, úgy látszott, mintha az a szép, magas asszony békén hagyná. Akkor elszegődött egy úriasszonyhoz, ki előre megmondta, hogy igen terhes lesz a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében.

– Mindent vállalok én – mondotta Katarina. – Mi lesz a dolgom?

– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell vinned egy targonca frissen sült kenyeret, s ott hangosan kell kiáltanod háromszor egymás után: „Ó, úrnőm sorsa! Ó, úrnőm sorsa! Ó, úrnőm sorsa!” Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében, s te átadod neki a kenyereket.

– Szívesen vállalom – mondotta Katarina.

Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál, s minden áldott nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket, s kiáltott háromszor: „Ó, úrnőm sorsa!” Akkor megjelent egy szép, magas asszony, s átvette tőle a kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt, s most szegény szolgálónak kell lennie!

Egyszer aztán megkérdezte az asszonya:

– Katarina, miért sírsz te oly sokat?

Katarina erre elmondotta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki:

– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én sorsomat, szóljon a te sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg a te sok s nagy szenvedéseidet.

Katarina megfogadta az asszonya tanácsát, s másnap, mikor felment a hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva kérte:

– Ó, úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé!

Felelt a sors:

– Ó, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen hallja meg a kérést. De csak jöjj el holnap, aztán hozzá vezetlek. Katarina hazament, az asszonya sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina sorsát, s mondta neki: – Kedves testvér, miért üldözöd még mindig szegény Katarinát? Engedd meg már, hogy virradjon fel az ő napja is.

– Jól van – mondotta Katarina sorsa –, holnap vezesd hozzám, adok neki valamit, az majd segít rajta. Másnap aztán Katarinát az asszonya sorsa elvezette az ő sorsához, az pedig adott neki egy gomolyag selymet, s mondta neki:

– Őrizd meg jól, ennek még hasznát veszed.

Azzal hazament Katarina, s mondta az asszonyának:

– Íme, asszonyom, nézze, mit adott az én sorsom. Egy gomolyag selyem. Mit csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit.

– Csak őrizd meg – mondta az asszony –, ki tudja, mi hasznát veszed.

Telt-múlt az idő, s történt, hogy a fiatal király házasodni készült, s mindenféle szebbnél szebb, drágábbnál drágább ruhákat varratott magának. Hanem mikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt.

Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdette az egész országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába, s megveszi jó áron.

– Katarina – mondotta az asszony –, vidd a selyemcérnát a király udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tiéd. Majd meglátod, szép ajándékot kapsz te azért.

Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen a király színe elé, aki amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatos szépet soha.

– Felséges királyom – mondotta Katarina –, ihol hoztam egy gomolyag selyemcérnát, olyat, amilyet keresett. Hej, örült a király, s mindjárt hívatta az udvarmestert, kérdezte, mit fizessenek azért a szép selyemért. Mondta az udvarmester:

– Mérlegre kell tenni, felség, s annyi aranyat tenni az egyik serpenyőre, amennyi lehúzza a selymet.

Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőre a selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy halom aranyat, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy nagy-nagy mérőt, s rárakták, ami aranya, ezüstje, gyémántja volt a királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent.

– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király.

Nosza rátették a koronát, s hát most éppen egyformán állott a két serpenyő.

– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király.

– Felséges királyom – felelt Katarina –, az asszonyom ajándékozta nekem.

– Nem, az nem lehet! – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot, különben fejedet vétetem!

Mit tehetett szegény Katarina, megmondotta az igazat, s elmondta élete történetét is.

Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának:

– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni. Merthogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehúzni, meglásd, hogy királyné lesz belőled.

– Bizony, királyné – mondotta a király –, mert Katarina lesz az én feleségem, és senki más!

Bezzeg hogy úgy is lett: a király feleségül vette Katarinát, s attól kezdve boldog volt.

Még ma is él, ha meg nem halt.