AZ ALVÓ KIRÁLY


Shelby McQuilkin.jpg
 
AMIKOR MINDENT MEGTESZEL,
ami megtehető,
benned van az útnak indulás bátorsága, a kitartás, az, hogy nem adod fel, hogy mész és keresed, kutatod a célt, világokon át jutsz, mozdulsz, cselekszel, és ügyes vagy és kérdezni is tudsz, így elérsz a végső próbához. 
És a próba nem más, mint várni. Mert ahová elérkeztél, akihez megérkeztél, az alszik. Nincs mit tenni, várni kell, míg felébred, míg a varázslat megtörik.
Várni: csak lenni, nem tenni, együtt lélegezni, kapcsolódni ahhoz, aki nem tud, mert már ezer éve alszik.
(lehet ekkor tényleg csak az együtt lélegzés a kapcsolódás, a szem figyelme, érintése)
A cselekvés után ott a visszahúzódás, a várakozás.
Mi van a várakozásban?
Türelmetlenség,
unalom,
céltalanság?
Mi van a várakozásban?
A lélegzés ritmusa,
cél-nélküli cél,
együttlét?
A várakozás magány, lehet kapcsolat?
Kibírni
nehéz,
kell
a mozdulat.
És a cél előtt megpihesz, kilépsz, csak egy pillanat, a szem félrenéz, a helyed üres marad, hisz tényleg csak apró idő....
És a helyed elveszik, más ül belé, (mindig van, ki helyedre lép) és semmivé foszlik az út, mit eddig megtettél!
Mond, most mit teszel?
Harcolni kész vagy tovább?
Vagy erőd elfogyott, rémülten állsz, minden elveszett?
Egy valamit megtehetsz...
Újra élni, elmondani, történetté mesélni bánatod,
van kő, mely meghallgat,
van kő, mi válaszol,
bánatkő a türelem:
hallja,
érti,
együttérzés
születik
az alvó ébred,
most már ő cselekszik!

kép: S. McQuelkilkin

Az alvó király, spanyol mese

(in: Három narancs palotája)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak pedig egy nagyon szép lánya. A király nagyon szerette a lányát, mindenben a kedvét kereste, s mert a királylány nagyon kedvelte az erdőt, mezőt, építtetett neki egy nyaralót, s ott töltötték az idejük felét. Egy szép napon, amikor nagy hó esett, az egész mező úgy fehérlett, hogy öröm volt nézni. A királykisasszony éppen akkor állt ki egy erkélyre, amikor egy bacsó levágott egy bárányt, és a lecsorgó vér bemocskolta a havat. Egy bojtár, aki végignézte a vágást, elmerengett azon, hogyan piroslik a vér a fehér havon, s így szólt:

Szép a szűz hóbárány vérrel,
szép a piros a fehérrel,
mint az alvókirály képe,
kinek nem lesz ébredése,
csak azon a reggelen,
mely virrad Szent János éjére.

Felfigyelt a királylány a fiú szavaira, és magához hívatta. Amikor a fiú megérkezett, így szólt hozzá:

– Nosza, mondd csak el újra, amit az imént a fehérségről és a levágott bárányról mondtál.

A fiú megismételte:

Szép a szűz hóbárány vérrel,
szép a piros a fehérrel,
mint az alvókirály képe,
kinek nem lesz ébredése,
csak azon a reggelen,
mely virrad Szent János éjére.

– Hát aztán mit jelent ez? – kérdezte a királylány.

– Ezt édesanyám mesélte nekünk.

– Hadd hallom, meséld el nekem is.

– Édesanyám azt mondja, hogy nagyon messze van egy kastély, és abban van egy elvarázsolt király. Azt mondja, hogy nagyon délceg, és alva tölti az egész esztendőt, és csak Szent János napjának hajnalán ébred fel. Ha ébredésekor nem talál ott senkit, akkor még egy évig alszik. Így van ez mindaddig, amíg egy királykisasszony el nem megy a kastélyba és le nem ül az ágya fejéhez, s ott nem marad egészen Szent János reggeléig, hogy amikor a király felébred, őt ott találja. Azt mondja édesanyám, ha ez megtörténik, megtörik a varázs, és a király elveszi a királykisasszonyt.

– Aztán mit mond édesanyád, hol van ez a kastély?

– Én azt meg nem tudom mondani felségednek, de igen messze lehet, mert édesanyám azt mondja, hogy egy vascipőt kell elszaggatnia annak, aki oda akar érni.

A királylány nem szólt egy szót sem, de mert szerette a kalandokat, elhatározta, hogy megkeresi a kastélyt. Persze, tudta, hogy apja nem egyezne bele, ezért nem mondott neki semmit, hanem megcsináltatta a vascipőket, s mihelyt elkészült, egy éjszaka eltűnt a palotából. A király mindenfelé kerestette, de hiába tették tűvé érte a környéket, sehol sem találták. Így aztán a király azt hitte, hogy a lánya meghalt vagy elrabolták.

Ezalatt a királykisasszony úttalan utakon bolyongott, hogy meg ne találják, de azért mindig csak ment előre. Valahányszor meglátott valamilyen csapatot, amely őt kereste, elrejtőzött, amíg azok el nem mentek, s így észrevétlenül elhagyta az országukat.

Hát amint megy, mendegél, árkon-bokron, hetedhét országon is túl, bejutott egy erdőbe, s ott, nagy messze, egy magányos házra bukkant. Bekopogott az ajtón, és kijött egy vén banya, aki megkérdezte, mi járatban van.

– Haj, öreganyám! Azért jöttem ide, hátha befogadna és szállást adna, mert közeledik az éjszaka, és sehol se tudom itt lehajtani a fejemet.

– Szegény lány! Mi szél hozott errefelé? Nagyon, messzire mégy?

– Én biz az alvó király palotáját keresem, azét, „kinek nem lesz ébredése, csak azon a reggelen, mely virrad Szent János éjére”.

– Én nem tudom, lányom, hol van az a palota. Talán a fiam, a Nap, tudja, de félek, hogy kárt tesz benned, ha itt meglát.

A királylány bement, és az öregasszony elbújtatta egy szobában. Hát, nemsokára megérkezett a Nap, és így szólt:

– Édesanyám! Emberszagot érzek, ideadod, vagy megöllek!

– Jaj, édes fiam! Ne haragudjál, csupán annyi az egész, hogy befogadtam egy szegény leánykát, aki az alvó király palotáját keresi, azét, „akinek nem lesz ébredése, csak azon a reggelen, mely virrad Szent János éjére”. Azt mondtam neki, te talán tudod.

– Én sohasem láttam ezt a palotát, de húgaim, a Csillagok sokan vannak, ők talán látták.

Amint megvirradt, a királykisasszony megint útnak indult, és ment, mendegélt, amíg csak egy másik házhoz nem ért. Ott is szállást kért, ott is egy öregasszony eresztette be, és megkérdezte tőle, mi járatban van.

– Az alvó király palotáját keresem, azét, „kinek nem lesz ébredése, csak azon a reggelen, mely virrad Szent János éjére”.

– Én nem hallottam erről a palotáról, de talán lányaim, a Csillagok, tudják, merre van.

Ott aludt azon az éjszakán, és reggel, mihelyt hazaérkeztek a Csillagok, az öregasszony sorban megkérdezte őket, tudják-e, merre van az a palota. De valamennyien azt mondták, hogy nem tudják, hanem bátyjuk, a Szél, minden bizonnyal ismeri, mert nincs olyan hely, ahol ő ne járna.

No hiszen, éppen elég volt a királykisasszonynak, szegény fejének, újra nyakába venni az utat! Ment, mendegélt, hetedhét országon is túl, végre, nagy sokára elérte a Szélnek a házát. Kijött a házból egy vénséges vén asszony, és így szólt hozzá:

– Miféle baj hajt erre téged? Vesztedet akarod?

– Az alvó király palotáját keresem, „kinek nem lesz ébredése, csak azon a reggelen, mely virrad Szent János éjére”.

– Nem tudom biz én, lányom, hol s merre van az a palota; meglehet, hogy fiam, a Szél, tudja. Hanem én nem merem azt mondani, hogy várd meg, mert nagy baj eshetik veled; az én fiam nincs tekintettel senkire, és semmi meg nem áll előtte.

A királylány annyira kérlelte az öregasszonyt, hogy az végre is engedett, és elbújtatta őt. Nemsokára aztán megjött a Szél, üvöltve, süvöltve rontott be, mondván:

– Édesanyám! Emberszagot érzek, ideadod, vagy megöllek!

– Nincs itt senki se, édes fiam. Csakhogy nem sokkal előbb járt itt egy fiatal leányka, azt kérdezte, hol van az alvó király palotája, azé, „kinek nem lesz ébredése, csak azon a reggelen, mely virrad Szent János éjére”.

– Jó messze van ugyan, de azon az úton, amely a kaputól indul, egyenesen oda lehet érni.

– Hát akkor rá is fog találni, mert azon az úton ment tovább.

– Igen? No, akkor búcsút is mondhat az életének a kicsike, mert oda ugyan be nem tud lépni!

– Aztán miért?

– Mert a kapuban ott áll két oroszlán, s azok mindenkit felfalnak, aki megpróbál behatolni.

– Istenem, hát akkor nincs is mód bejutni abba a palotába?

– Van; de akkor vinni kell egy falatot olyan ételből, ami már egyszer az én számban volt. Amikor odaér, s az oroszlánok elébe szaladnak, ketté kell tömi a falatot és odavetni nekik. Amíg azok esznek, gyorsan beléphetsz a palotába, ha nem nézel hátra.

Avval a Szél nekilátott az evésnek, s egyszer csak, amikor éppen tele volt a szája, azt mondta neki az anyja:

– Köpd ki azt a falatot, mert hajszál van benne!

A Szél kiköpte az egészet, ami a szájában volt, s az öregasszony összeszedte, mintha ki akarná dobni, de eltette. Vége volt a vacsorának, a Szél lefeküdt. Akkor az öregasszony bement a királykisasszonyhoz, odaadta neki a falatot, megmutatta neki az utat, és mindent elmagyarázott neki, mi a teendője.

Hát a királylány megint úrnak eredt, és jó sok idő múlva észrevette, hogy a cipője elszakadt. Akkor aztán minden irányban körülnézett, és megpillantotta egy palota tornyait.

– Csak ez lehet az – mondta magában, és arrafelé vette az útját.

Már-már odaért, amikor két oroszlánt pillantott meg a kapu előtt. Ezek, mihelyt észrevették, iszonyú ordításban törtek ki, és tajtékzó dühvel rontottak rá, sörényük felborzolódott. Ő azonban elővette a falatot, melyet az öregasszonytól kapott, kettétörte és az oroszlánok elé vetette. Azok nekiestek, hogy megegyék, s azalatt ő futásnak eredt, hátra sem nézett, csak befutott a kapun, mely kitárult előtte, s amint belépett, összezárult mögötte.

Gyönyörű szép volt a palota: a királylány hozzáfogott, hogy minden zugát bejárja. Amerre nézett, mindenütt férfiaknak és nőknek a szobrait látta: mintha húsból, vérből lettek volna, de teljesen mozdulatlanok voltak; csodálatos kerteket látott, pompás termeket királyi függönyökkel és bársonyszőnyegekkel, egyszóval mindenből a legjobbat, amit csak egy király tarthat a palotájában. Legjobban az tűnt fel neki; hogy a szobrokon kívül egy teremtett lelket sem látott, és semmiféle zajt sem hallott, mégis minden csillogóbb volt, mint az arany.

Mikor már mindent megnézett, egy hálószobába lépett, melyben egy pompás ágy állott, ezüst- és aranyszőttes függönyökkel elfüggönyözve, az ágyon pedig egy csodálatosan szép ifjú feküdt, mély álomba merülve.

– Csakis ez lehet a király – mondta a királylány, és leült az ágy fejéhez.

Nem látta, mi módon, mindennap előtte termett egy asztal, telides-tele volt a legfinomabb ennivalókkal, s amikor ő befejezte az étkezést, az asztal ismét eltűnt. El sem mozdult az ágy fejétől, nehogy a király felébredjen s őt ne találja ott.

Eltelt néhány hónap, s noha mindene megvolt, amit csak kívánt, már unta magát abban a nagy egyedüllétben. Egy napon hangot hallott odakint:

– Rabszolganő eladó!

A királylány kinézett egy ablakon, és látta, hogy egy fekete rabszolganőt kínálnak eladásra. Felhívta a kereskedőt, és megvette a rabszolganőt. Semmit sem tudott dolgoztatni vele, mert a titokzatos kezek mindent elvégeztek, mégis boldog volt, mert akadt valaki, akivel beszéljen s aki a társa legyen.

Történt pedig, hogy a rabszolganőnek, aki nagyon irigy természetű volt, feltűnt, hogy úrnője sohasem akar elmozdulni az ágytól, sem éjjel, sem nappal; bármennyire kérlelte is gyakorta az úrnőt, hogy menjen vele, nézelődjenek a palotában.

– Itt valami titok lappang – mondta magában a szegesen lány. – Végére járok, ha addig élek is.

Éppen ekkor jött el Szent János éjszakája, s a királylány, aki nem tudta, milyen nap van, ott ült a székén, amikor belépett a fekete lány, s így szólt:

– Úrnőm, ha úgy tetszik, kiállhat valamelyik kerti erkélyre, s ott csodálatos zenét fog hallani. Amíg úrnőm odajár, én itt leszek.

A királylány nem akart elmozdulni, de aztán – hiszen amióta itt van, nem hallott zenét – mégis felkelt, és kiment az erkélyre; úgy gondolta, mindjárt visszatér.

Amikor odaért, valóban olyan csodaszép dallamot hallott, mintha az angyalok hárfáztak volna, s ő elbűvölve ott maradt, úgy hallgatta.

Ezalatt a fekete lány beült a székbe. Éjfélt ütött az óra, s a király felébredt. Kinyújtotta a kezét a szék felé, s megérintve a szerecsen lányt, így szólt:

– Istennek hála, elmúlt rólam a varázs! Te virrasztottad az álmomat, te kell, hogy a feleségem légy.

Mikor ezt a szerecsen lány hallotta, magánkívül volt az örömtől. A király felült az ágyban, s amint meglátta a fekete lányt, nagyon elszontyolodott, de hát – mit tehetett volna? – teljesítenie kellett a varázslat parancsát. Belenyugodott hát a sorsába.

Közben megvirradt, és a zene abbamaradt, a királylány pedig, bűvöletéből felrezzenve, vissza akart térni a király mellé, de kővé meredt a meglepetéstől, amikor látta a nagy sürgés-forgást a palotában. Mindazok a szobrok, amelyeket belépésekor látott, s amelyek alvó embereknek látszottak, megelevenedtek, és ide-oda jártak-keltek.

A királylány annyira kábult volt, hogy nem talált vissza a hálószobába. Egyszer csak látja ám, hogy jön a király, karján a fekete nő. Mindent megértett, és így szólt magában:

– Ez a nyomorult némber, ez tett lóvá engem. Mármost, hogyan mondjam meg, hogy én voltam ott az ágy fejénél, és hogy ő az én rabszolgám? Nem hinnék el! Türelemmel leszek, és legyen meg az Isten akarata.

Ami a királyt illeti, az észrevette őt, igen szépnek találta, és megkérdezte a szerecsen lányt, hogy ki az.

– Egyik udvarhölgyem – felelte az.

Hát bizony, nemigen tetszett a királynak a szerecsen menyasszony, mégis kitűzte a lakodalom napját, s elment a fővárosba, hogy megvegye a nászajándékokat. Sorjában megkérdezett mindenkit, mi a kívánsága. Az udvari nép mind azt kérte, amire legjobban vágyott, s amikor a királylányra került a sor, ez azt mondta:

– Én nem kérek királyi felségedtől egyebet:

... csak egy követ, durva sziklát,
keserűség bánatfáját.

A király elment, és megvett mindent, amit csak kértek tőle, csupán a királylányét nem, mert olyat sehol sem talált. Végül megtalálta egy alkimista házában, akitől megkérdezte:

– Mondja, kegyelmed, mire való ez?

– Ezt csak azok szokták megvásárolni, akik belefáradtak az életbe, és el akarják emészteni magukat.

A király hazatért a palotájába, s amint megérkezett, mindenkinek odaadta az ajándékot, amit vásárolt neki, s a királylánynak is odaadta a magáét. A királylány bement a szobájába, és magára zárta az ajtót, de a király ott maradt hallgatózni, és belesett a kulcslyukon. Hát látta, hogy a lány leül, és merően nézi a követ. Azután faggatni kezdte a követ, az pedig válaszolt.

– Mondd csak te kő, durva szikla – mondta a királylány –, emlékszel, amikor a bacsó bojtárja elmesélte nekem a történetét az alvó királyról, „kinek nem lesz ébredése, csak azon a reggelen, mely virrad Szent János éjére”?

– Emlékszem – felelte a kő.

– Emlékszel-e, amikor azt mondta nekem, hogy csak úgy találom meg a palotát, ha az úton egy vascipőt elszaggatok?

– Bizony, hogy emlékszem.

– Emlékszel-e, hogy megcsináltattam a vascipőt, elhagytam a királyt, szerető édesapámat, hogy megkeressem a palotát?

– De emlékszem ám!

– Emlékszel-e, mennyi fáradságot tűrtem, mígnem megtaláltam a palotát, és leülhettem az elaltatott király ágya fejéhez?

– Emlékszem bizony.

– Emlékszel-e, amikor megvettem a fekete rabszolganőt, hogy ne legyek egyedül?

– Emlékszem.

– Hát arra emlékszel-e, hogy ez a nyomorult úgy szedett rá engem Szent János éjszakáján, hogy zenét hallgatni küldött, s ő ült az én székemre, hogy a király, mikor felébredt, őt lássa meg?

– Igen, emlékszem.

– Nohát, ha minden áldozatom hasztalan volt és a király a másikat veszi el, mi marad hátra számomra? Csak a halál!

Akkor megragadta a keserűség bánatfáját, hogy eleméssze magát, amikor a király, aki mindent hallott, betaszította az ajtót, és belépve így szólt:

– Nem fogsz meghalni, mert ha te voltál, aki vigyáztad az én álmomat, s a kellő pillanatban csak azért nem voltál ott, mert csalás áldozata vagy, te vagy az én igazi jegyesem, nem pedig az a nyomorult szerecsen lány.

A rabszolganőt kivégeztették és összeházasodtak, majd elmentek meglátogatni a királylány apját, aki majd eszét vesztette az örömtől, amikor meglátta a lányát. Volt ott hetedhét országra szóló lakodalom, én is ott voltam, vissza is jöttem, nem kaptam egyebet, csak egy pár zsírcipőt, az is elolvadt az úton.