"Csak akkorka kis gyermeket adj, mint egy kis babszem"

post_76.jpg

 

Szülővé válni néha nem könnyű, nem magától értetődő. Vannak szerencsések, akiknek könnyedén megadatik, hogy gyermekük szülessen. (Ők nem is mindig látják, tudják, milyen nagy szerencse érte őket. Talán nem is szerencse, talán ajándék.) Vannak, akik sokáig várnak a gyermekáldásra. A mesék tudják, ismerik, hogy sokszor hosszú út vezet az anyasághoz, apasághoz:

 

„Volt egyszer egy király és egy királyné...Szerencsés volt a házasságuk, kívánni se lehetett jobbat. Csak egy bánat zavarta meg a boldogságukat: az, hogy a királynénak nem lehetett gyermeke. Búsult a király, de még jobban búsult a királyné’ (1)

 „Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekök sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt.  (2)

Annak a királyasszonynak nem volt gyereke, pedig nagyon szerette volna. Amit csak lehetett, mindent megtett, de csak nem született neki” (3)

„Volt egyszer egy szegény ember, a szegény embernek szép felesége volt, de gyermeke csak akkora sem, mint egy ütés tapló” (4)

„Már negyven évig együtt életek, de még mindig nem volt gyermekük, pedig már egybekelésük idején szerettek volna egy kis utódot.

-De más lenne az életünk, ha csak egyetlen gyermekünk is lenne!”  (5)

Mesebeli királynők, királyok, szegény emberek, asszonyok vágynak a gyermekre. Talán azért, hogy az élet folytatódjon, tovább menjen. Talán azért a szeretetért, amit adunk és kapunk szülőként.

Vágyakoznak  a mesében is, és kérnek imával, fohásszal, a vágy megfogalmazásával:

„Imádkoztak este, reggel, lefektükben, fölkeltükben:

-Uram Istenem, csak akkora gyermeket adj, mint egy üres tapló!”(4)

 „Istenasszony, ajándékozz nekünk egy gyermeket, legyen az akármilyen kicsi, legyen bár békányi, vagy akkora, mint egy mezei csiga” (5)

Ó én Uram, Istenem - mormolja magában -, csak egy akkorka kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte!" (2)


Sokféle út vezethet a várt gyermekáldáshoz. A mese, lehet nem  praktikus tanácsokkal él, de tanít  egy-két dolgot. Például azt, hogy a  gyermek ajándék, adomány. Félve írom le, de ha ajándék, akkor a gyermek nem „jár” automatikusan. Nem elég szeretni, jó párkapcsolatban lenni, mindent megadni neki, ez néha nem elég. És nem elég akarni, nagyon akarni. Az akaráson kívül valami más is kell. Mert mindezek ellenére, vannak, akiknek nem lesz, nem lehet saját gyermekük.

Bár az anyaságot, apaságot mégis átélhetik: 

„Bárcsak adna nekünk az Isten egy gyermeket, azt sem bánnám, ha olyan durva és kemény sörtéje lenne is, mint egy disznónak!

Alig mondta ezt ki, lám, a kondából kivált egy fiatal malac, odafutott hozzájuk, és hízelgően dörgölőzött az öregekhez, többet aztán el nem mozdult mellőlük. Így hát azok látták, hogy vágyuk teljesült. Odavették a kismalacot a szobájukba, mintha csak saját édes gyermekük lett volna. Gon­doskodtak róla, zsemlével és tejjel etették, és puha ágyat vetettek neki. (6)

 

Mi kell hozzá, hogy szülők legyünk, gyerekünk legyen az akaraton, akaráson túl? Egy magyar népmese például így mondja, így tanítja, hogy mit jelent befogadni, elfogadni a gyermek ajándékát:

 

„Ha gyermekre van szükségetek, menjetek ki ma reggel a kapu elejibe, ott álljatok meg, s akármiféle lelkes vagy lelketlen állat jő arrafelé, fogjátok meg, vigyétek bé, az lesz a ti gyermeketek.

- No, hallod-e, asszony, elég bolond álom, de próbáljuk meg!

Mindjárt felöltöznek, kimennek a kapu elejibe, s ott állingálnak jó darab ideig.

Hát egyszer csak arra fut egy sárga kicsi kígyó.

Hé, ördög adta varasgyékja! - neki a sárga kicsi kígyónak, megfogják, az asszony a kebelibe dugja, beviszik a házba, s ott jól tartják tejbe mártott kenyérrel.” (4)

 

Gyönyörű és egyben megrendítő a kép. Ott áll egy pár ünneplőbe öltözve. Várakoznak együtt. Mert ez közös vágy, közös történet. A férfié és a nőé. Itt, ezen a ponton már egyedül nem lehet várni, vágyni! Az ünneplő ruha kiemeli őket a hétköznapokból, ki a mindennapokból.  Ki a munkából, ki a tevékenységekből. Ünnep lesz, és a közös figyelem a gyerekvárásra irányul. Ki tudja meddig állnak ott, azon a reggelen... Jó darab ideig, az biztos. Vajon közben mire gondolnak, vajon beszélgetnek? Egymáshoz érnek, támasztanak? Ki tudja?

Talán ebben a mesei képben megfogalmazott legnagyobb kihívás az, hogy nem lehet válogatni, nem lehet azt mondani, bárcsak olyan gyermek születne, akinek fehér a bőre, mint a hó, haja ébenfekete, szája meggypiros.... mert az van mondva, hogy bármit, bárkit el kell fogadni. Mert az jó lesz! Mekkora hit kell ehhez, mekkora elfogadás, mekkora befogadás, mekkora vágy! Mekkora alázat. Bárkit elfogadni, válogatás nélkül, majd szeretni melegséggel. És ekkor apákká, anyákká válhatunk, legalábbis ez a mese így meséli. Nehéz, és kemény próba. Vannak, akik megkapják, így kapják az élet próbáit. (Mások meg mást kapnak.)

 

A mesék egyet biztosan mondanak. Azok a gyermekek, akik ilyen hosszú várakozás után érkeznek, mind csodás gyermekek lesznek, és nagy feladatokat hajtanak végre az életükben. Nagy feladatokat, nagy harcokat vívnak, és a végén mindig emberré válnak.

 

Mesék:

1-Sárkánykirály; 2-Babszem Jankó; 3-Gyönyharmat János; 4-Sárga Kicsi Kígyó; 5-Csigaember; 6-Vaddisznóvá vált fiú

kép: S. Seddon Boulet