A MINDENTLÁTÓ KIRÁLYKISASSZONY

 C.R. Mackintosh.jpg

 

Van egy királylány, aki a palotájából mindent lát, hiába bújsz előle napba, kőbe, fába, vízbe, megtalál.

Mindent lát, ami a birodalmában történik, tekintete elől semmi sincs rejtve, ami a föld alatt és a föld fölött történik.

Ez a királylány próbát hirdet: keze azé lesz, aki elbújik előle, elrejtezik, mert ha rátalál, a fej karóba kerül.  

A királylány férjet választ, olyat, akit észre venni nem lehet, ki megtalálja a helyet, ahová a bűvös tekintet el nem ér.

A királylány annak fejét veszi, aki előle bújni nem tud, aki a föld alatt és a föld felett keresi a rejtező helyet. (Fejetlen élni nem lehet…)

A királylány tudja, a társ neki csak az lehet, akit pusztítani nem tud, mert ismer egy helyet, ahol védve van ellene.

A királylány tekintete mindent lát, így mindent tud, mi birodalmában történik égen és földön, föld alatt!

Vajon létezik ilyen hely a világban?

Hová nem ér ez a tekintet?

A királylány mindent lát mi föld felett és föld alatt történik, a királylány egy helyre nem figyel, egy helyet nem lát, ott bújni el lehet:

szemét, a

mindentlátót

magára nem veti,

nem figyel

magát

nem ismeri?

A mindenben magát mégsem látja: 

föl és le a mélybe, előre, hátra  

körbenéz,

magára,

magába

sohasem

figyel!

Mindent lát,

de aki néz,

az hol van,

az vajon ki lehet?

(Kép: C.R. Mackintosh)

 

Mese:

Mese a királylányról, aki a palotájából mindent látott

(erdélyi szász népmese)
Volt egyszer egy szépséges királylány. A kastély tornyában, ahol lakott, volt fönn egy szoba tizenkét ablakkal. A toronyszoba valamennyi ablakából látni lehetett az egész birodalmat, az elsőből azonban csak úgy-ahogy, nem minden egyes szögletét az országnak, a másodikból valamivel többet, a harmadikból még többet, és így tovább, míg végül is a tizenkettedik ablakból mindent teljes élességgel látott, úgyhogy tekintete elől semmi sem maradhatott elrejtve, ami a birodalom területén a föld fölött és föld alatt történt.

Ez a királyleány kihirdette, hogy ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud rejtőzni, hogy még ő sem képes megtalálni. Az azonban, aki próbára jelentkezik, és ő megtalálja, életével lakol. Eddig már kilencvenheten tették kockára az életüket, a királyleány azonban valamennyiükre ráakadt, és így a fejüket karóba húzatta.
Ezután sokáig senki sem jelentkezett, és a királyleány nagyon örült ennek, mert esze ágában sem volt férjhez menni. Végül azután megint jelentkezett három fivér.

Először a legidősebbik tett próbát. Elbújt egy olyan lyukba, amelyikben mész volt, a királylány azonban már az első ablakból meglátta és előhívta, aztán leüttette a fejét.

A második fiú a kastély pincéjébe rejtőzött. Őt is észrevette a királykisasszony már az első ablakból, előhívta, lefejeztette, és a fejét odatűzette karóra a többiek mellé.

Mikor azután a legfiatalabb fiú jelentkezett, és elébe járult, először egy nap gondolkozási időt kért, és azt a kegyet, hogy az első két ízben kegyelmezzen meg neki a királyleány, ha meg is találja. Ha aztán harmadszor is ráakad, hát akkor nem bánja, ha odavész is az élete.
A királyleány szívesen belegyezett, mert álmában sem gondolt arra, hogy ennek a fiúnak sikerülhetne az, amin már annyi más rajtaveszett.

Megkapta hát a fiú az egy napi gondolkodási időt. Mikor azonban látta, hogy hiába töri a fejét, hová is rejtőzhetne, fogta a puskáját és elindult vadászni, hogy egy kicsit elterelje a gondolatait.

Először egy hollót kapott puskavégre. Amikor éppen meg akarta húzni a ravaszt, a madár így kiáltott feléje:
- Kérlek, ne oltsd ki az életemet, és én meghálálom neked!
A fiú erre leeresztette a fegyverét, és továbbment.

Nemsokára egy tóhoz érkezett, és itt egy nagy halat lepett meg. Éppen meg akarta húzni a ravaszt, amikor a hal ezt kiáltotta csengve:
- Ne lőj, kérlek, és én meghálálom neked!
Erre megint csak leengedte a puskáját, és továbbment.

Akkor egyszer csak meglátott egy sánta rókát. Felemelte a puskáját, és lőtt, még mielőtt a róka körülnézhetett volna. Mivel azonban golyója célt tévesztett, a róka így kiáltott feléje könyörögve:
- Jöjj ide inkább, kérlek, és húzd ki a tüskét a talpamból!
A fiú odasietett, és teljesítette a róka kérését, de utána meg akarta ölni az állatot és a bőrét lenyúzni. A róka azonban így szólt hozzá:
- Könyörgök, hagyd meg az életemet, és meglásd, még meghálálom neked!
A fiú hallgatott a kérésre, és futni engedte. Így aztán egyetlen vadat sem ejtett, és üres kézzel kellett hazatérnie.

Másnap azonban el kellett rejtőznie, de mivel még mindig nem tudta igazán, hová is bújhatna, kiment az erdőbe a hollóhoz, és megszólította:
- Én megkíméltem az életedet, most hát adjál nekem tanácsot, hová is rejtőzhetnék el úgy, hogy a királyleány meg ne lásson?
A holló soká, soká gondolkozott, s végül azt mondta:
- Megvan! - A fészkéből előhozott egy tojást, kétfelé nyitotta, belezárta a fiút, s aztán ismét összecsukta, visszatette a fészkébe és ráült.

Mikor aztán a királyleány keresni kezdte a fiút, az első a második, harmadik és negyedik ablakból semmit sem látott. Alaposan megijedt. Hát még mikor az ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik ablakból sem látott semmit! Végül a tizenegyedikből meglátta. Nyomban agyonlövette a hollót, elhozatta a fészkéből a tojást, széttörte, és a fiúnak elő kellett jönnie.
- Nos, most első ízben még elnézem neked, hogy megtaláltalak! - mondta a leány.

Most hát másodszor is el kellett rejtőznie a fiának, sejtelme sem volt azonban arról, hová is bújhatna. Ekkor elment a tóhoz, a halat hívta, és így szólt hozzá:
- Lám, én meghagytam az életedet, mondd meg hát most nekem, hová bújhatnék el, ahol a királyleány észre nem vesz?
A hal sokáig gondolkodott, s végül azt mondta:
- Megvan! A legjobb rejtekhelyed az én gyomromban lesz: - s abban a pillanatban el is nyelte a fiút, és leereszkedett vele a tenger mélyére.

A királyleány most is hiába nézett ki a toronyszoba tizenegy ablakán egymás után. Mikor még a tizenegyedikből sem látta meg a fiút, kis időre megállt és bizony nem valami jól érezte magát. Végül a tizenkettedik ablakhoz ment, és onnan aztán meglátta. Azon nyomban kifogatta a tóból a halat és megölette, a fiúnak pedig elő kellett jönnie.
- Nahát, most másodszor is elnéztem neked, hogy megtaláltalak. De vigyázz, mert ha legközelebb is észreveszlek, a te fejed is a karó hegyére kerül!

A fiú ekkor nagyon elszomorodott, mert fogalma sem volt róla, hová is rejtőzhetne, hogy a királykisasszony rá ne találjon. Ahogy így járt-kelt szomorú gondolatokba merülve, egyszer csak meglátta a rókát.
- Hová-hová, te kotoréklakó? Én meghagytam az életedet, hát most te meg adjál nekem tanácsot, hová bújhatnék el úgy, hogy a királyleány észre ne vegyen?
A róka elgondolkozva csóválta a fejét, majd így szólt:
- Hm, hát ez bizony nehéz dolog. De várj csak, megvan! Gyere utánam!

Azzal egy forráshoz vezette a fiút. Először a róka merült bele a vízbe, és nyomban piaci állatkereskedővé változott.
- Most mártózz meg te is a vízben!
A fiú lemerült, és nyomban helyes kis tengeri nyúllá változott. A kereskedő azonban kitanította a tengeri nyulacskát, hogy amikor a királyleány az ablakhoz megy, bújjon el a hajfonata alá.

Végül eljött az idő, amikor a királyleány meg akarta keresni a fiút, de a leány félt is, meg haragudott is. Odalépett az ablakhoz, és semmit sem látott. Erre úgy becsapta az ablakot, hogy az üvegtábla millió szilánkra törött, aztán odalépett a másik ablakhoz, és ott sem látott semmit. Akkor azt is olyan erővel csapta be, hogy az üvegcserepek csak úgy röpködtek szerteszét. Ugyanaz történt a harmadik, negyedik, ötödik és még a tizenegyedik ablaknál is. Közben egyre fokozódott a királykisasszony haragja és aggodalma. Mikor pedig a tizenkettedig ablakot is becsapta, abba beleremegett az egész kastély, és az utolsó ablaküveg is ezer meg ezer darabra törött.

Akkor aztán a királyleány eljött az ablaktól. Nagyon rosszkedvű volt, s hát egyszerre csak megérezte a hajfonata alatt a tengeri nyulacskát: odakapott, megragadta a kis állatot, és abban a pillanatban ezzel a kiáltással vágta a földhöz:
- Takarodj a szemem elől!

A tengeri nyulacska erre elszaladt a kerekedőhöz, és együtt visszasiettek a forráshoz. Újra belemerültek a vízbe, és visszaváltoztak: a kereskedő rókává, a nyulacska szép ifjúvá. A fiú aztán köszönetet mondott a rókának e szavakkal:
- A holló és a hal tehozzád képest tökkelütöttek. De te valóban nagyon fortélyos vagy, azt meg kell hagyni.
A róka nagyon megörült ennek a dicséretnek, és jókedvűen futott az erdőbe.

A fiú pedig egyenesen a kastélyba ment, ahol már várta őt a királyleány, akinek bele kellett törődnie sorsába. Megülték a lakodalmat, és most már a fiú lett a király. A feleségének azonban sohasem mondta meg, hová rejtőzött el legutoljára, meg hogy ki segített neki ebben, és így a királyleány azt mondotta, hogy mindez a férje saját műve volt, és ezért nagy tiszteletben tartotta, mert úgy vélekedett:
- Az uram még nálam is többet tud!