A kővé vált birodalom

a2628b9361f7021b781004f2fc85ba1b.jpg

 

VAN EGY FEKETE NAGY MADÁR,

éjjel repül kertek magasán, birodalmak  felett, és tördeli a fákat, pusztítja a kertet, varázsol embert mozdulatlanságra.

Törött fák, pusztult virágok, merevség, fagyottság jár utána. A mozdulat megmerevedik, megáll az idő. A birodalom kővé válik. A mesében.

Lehet bennünk...

Egyszer valamikor történt valami, szállt egy nagy fekete madár, talán anyánk szavában, apánk mondatában, vagy egy szeretett másik nem figyelésében, kint, a többiek tekintetében. A kimondottban, a ki nem mondottban... és ez a fekete madár repült, varázsolt, bűvölt. Nyomában sérült, zárt részek, megfagyott könnyek, érzések. Mozdulatlanság. S a madár száll, repül, eltűnik a távolban.

Lényünknek az a része, birodalmunk egy része kővé vált…örökre?

Hogyan tovább, mi legyen a kővé vált birodalommal?

Mit tegyünk, hogy ne pusztítson az a nagy fekete madár?

Lehet figyelni, vigyázni, ébernek lenne, mint ahogy a mesebeli cár tett. Keresett egy bátor és hűséges katonát, egy harcost, akit a kert őrzésére rendelt:

„- Felfogadlak, hogy őrizzed a kertemet. Az utóbbi időben valaki éjszakánként a kertembe merészkedik, és tördeli a fáimat. Minden éjjel állj őrt a kert közepén, a tisztáson, és figyeld a kertet.”

S a katona őriz, éber, és figyel két teljes éjszakán keresztül, a kertet megőrzi. Harmadik éjszakán már fárad, elalszik, ekkor jön a nagy fekete madár:

Szárnya fekete, szeme tüzel. Ha szárnyával megérinti a fát – az ágak letörnek, ha meg rájuk néz tüzes szemével, a fák kidőlnek.” Pusztulás támad nyomán. „A katona éktelen dühében se nem látott, se nem hallott. Célba vette a madarat és rálőtt.. A fekete madár vadul felvijjogott és elrepült, tollát hullajtva” Harag, düh, fájdalom. A kert fái törve, kidőlve. Mégis a düh és a harag visz majd, a düh mutatja az utat, követve az elhullajtott tollakat. Mutatja lefelé, mutatja befelé. A harag és a düh lehet útmutató, nyomra hívó. Menj, menj még beljebb, lejjebb, ott van még valami, ne állj meg itt a velem, a Haragnál, legyek indító, legyek megmozdító. És a katona megy haragból, majd jön a félelem, és az ugrás a szakadékba:

Fogta magát és beugrott a szakadékba. A szakadék csupa kő volt. A katona kőről kőre gurulva leért a szakadék aljára…Fölállt és körül nézett.

- Mi az, a földalatti birodalomba jutottam? - gondolta magában.

A katona nézi, nézi: itt minden ugyanolyan, mint a Amott utak kanyarognak, erdők sorakoznak, folyók kéklenek a partok között. Csakhogy az erdők mozdulatlanok, mereven állnak, nem susognak, a folyó vize nem csobog, az utak néptelenek, egy lelket sem látni sehol.

- Miféle furcsaság ez? - tűnődik. Megy a katona a földalatti birodalomban jobbra – balra tekinget, miért ez a csend? Hová lettek az emberek?”

Igen, van lent a mélyben is egy birodalom, épp olyan, mint a földi. Tükör? Ami fent, úgy lent, vagy bent?

Ebben a lenti birodalomban a nincs van. Nincs mozgás, nincs hang, nincs élet. Mégis a mozdulatlanságban, a katona a kíváncsiságában, a keresésében megjelenik valami. Léptek zaja hallatszik. Egy lány jár a palota folyosóján.  Ő az élet, és benne a tudás, hogyan lehet életre kelteni a kővé vált birodalmat.

Mert a tudás ott van, mélyen, nagyon mélyen, de ott van, hogyan lehet életre kelteni, hogyan lehet meggyógyítani a birodalmat. Lehet, a harag indít, lehet a kétségbeesés visz tovább és a félelem. És lehet, ugrani kell szakadékba, lehet az ugrás fájdalmas és összetörő, de ott belül a belső szobák mélyén van egy lány, aki él, aki mozog, aki tud, akinél a gyógyulás, a megváltás tudása:

"A fekete nagy madár varázsolta el az én népemet is. A varázslatot pedig csak olyan bátor ember tudná megtörni, aki három éjjel ott állna a város főterén, és semmitől sem ijedne meg. Akkor életre kelne az egész föld alatti birodalom. De ilyen bátor ember sehol nem található."

A katona, aki egyben egy bátor harcos, vállalja a feladatot:

"Beállt az éj. A katona fogta a puskáját, és kiment a térre. Pontosan éjfélkor zajt hall, döng a föld – egy egész hadsereg rohan feléje. Körülfogják, célba veszik, már- már megölik. A katona szeme nagyra tágul félelmében, hideg verejték csorog le a hátán, a szíve úgy dobog, hogy szinte kiugrik a helyéből. El akar futni, el akar rejtőzni, de mégis a helyén marad. Ránéz a megkövült emberekre, sajnálja őket.

„Nem – gondolja –, mégis itt maradok.”

 A katona oda áll, segítője, bátorítója a puskája, a fegyvere, amit nem használ. A feladat csak annyi, hogy nézzen, hogy ránézzen a félelmekre, a fájdalmakra, a pusztításra.

A harcos csak figyel, néz.
A katona, nem szól, nem tanácsol, nem akar, jelen van.

És semmi mást nem tesz, csak nézi a megkövült embereket, az élettelen birodalmat.

Részvét?

Együttérzés?

Szeretet.

Talán ott az emlékezet a lányról, ott az ígéret:

 „Látni sem tudom ezeket a megkövült embereket, úgy sajnálom őket”-mondja. Megpróbálom, gondolja.

Három éjjel kell kint állnia:

„A harmadik éjszaka olyan borzalmakat állott ki a katona, amilyeneket még álmodni sem lehet. Katonaság és vadállatok rohantak feléje, tűzvész lángjai nyaldosták körül, aztán víz árasztotta el, de a katona áll, nem mozdul a helyéről, csak a puskáját markolja meg keményebben, és a megkövült embereket nézi

Ránézni a szenvedésre együtt érzően, kibírni, talpon maradni éberen. Ennyi. Csak ennyi. Bátorság kell hozzá, de csak az nem elég. Bátorság együttérzéssel. Nem kell semmit megoldani, kibogozni, átírni. Csak ugrani, megkeresni azt a gyönyörű, bölcs lányt, aki a kővé vált birodalomban él. Kapcsolódni hozzá, és elhinni, hogy van gyógyulás, van megváltás, majd fegyvert ragadni (a katona segítője) és kiállni. Várni és szembenézni. A madárral, a félelmekkel, a pusztítással. Közben látni a szenvedést. Szívvel. És akkor, ha elég idő telik el, mert három nap egy esztendő, akkor:

„…megszólaltak a kakasok, minden rém egy szempillantás alatt eltűnt, s a földalatti birodalom rózsaszínű fényárban úszott. Az erdők susogni kezdtek, a folyók vize is megindult, dalba fogtak a madarak is. Az emberek mind megmozdultak, életre keletek…a város megtelt hangokkal.

Feléledt a kővé vált birodalom.

Mert bennünk a lány, bennünk a katona, s bennünk a szeretet és a részvét saját kővé vált, élettelen, lefagyott részeink iránt. Bennünk a gyógyulás.

 

 

 

A mese:

 A KŐVÉ VÁLT BIRODALOM

orosz mese

 

Hol volt hol nem volt, élt egyszer egy katona. Sokáig és becsülettel szolgált a hadseregben, pedig nehéz és keserves volt, a katonai szolgálat. Végül is beleunt, és azon törte a fejét, hogyan hagyhatná ott a katonaságot, hogyan foglalkozhatna valami mással.

Éppen abban az időben jött meg a cár parancsa. Az írta a cár:

„Válasszátok ki a katonák közül a legderekabbat, a legbecsületesebbet, és küldjétek a palotámba, az én személyes szolgálatomra.”

Sokáig gondolkoztak a parancsnokok, s elhatározták, hogy a mi katonánkat küldik a cárhoz, mert ő mindegyiknél gondosabb, mindegyiknél értelmesebb, s végrehajtja a cár minden megbízását.

Megérkezett a katona a cári palotába, és így szólt:

-  Jelentsétek a cárnak, hogy parancsára megérkezett a katona, őfelsége személyes szolgálatára.

A katonát a cár elé vezették. A cár így szólt hozzá:

- Felfogadlak, hogy őrizzed a kertemet. Az utóbbi időben valaki éjszakánként a kertembe merészkedik, és tördeli a fáimat. Minden éjjel állj őrt a kert közepén a tisztáson, és figyeld a kertet. Ha észreveszed ki tör be éjszakánként a kertembe – megjutalmazlak. Ha nem - , leüttetem a fejedet.

„Jaj nekem – gondolja a katona –, cseberből vederbe estem. Jobb lett volna, ha régi helyemen maradok. Mi lesz velem, ha nem tudom megőrizni a kertet? Leveszik a fejemet.”

De már késő volt ezen töprengeni. Végre kellett hajtani a cár parancsát.

Ahogy besötétedett, a katonát a cár kertjébe vezették. Odaállt a kert közepén levő tisztásra. Álldogál a katona, szemlélődik, minden neszre figyel – nem jön-e valaki, nem repül-e valami, nem mászik-e valami.

A kertben sötét volt, susogtak a falevelek, csak a szellő kószált a fák között... Eljött a reggel, de a katona nem vett észre semmi gyanúsat.  A fák mind épségben maradtak.

- Derék ember vagy – mondja a cár –, csak őrködj így továbbra is!

A katona második éjjel is őrködött, de nem fogott el senkit.

A harmadik éjszakán azonban baj történt: a katona elfáradt az ácsorgásban, lefeküdt a fa alá és elaludt.

Sokáig aludt-e vagy sem, nem tudni, de amikor felébredt, rémülten ugrott talpra. Látja, hogy a cár  kedves fáinak fele össze van törve. De hogyan tudja meg, ki tördelte össze?

A katona sírva fakadt.

- Mi lesz most? A cár kivégeztet. De keserves az életem! Inkább egyszerű katona maradtam volna! Én szerencsétlen, minek is jöttem őrnek a cárhoz!

De könnyekkel nem segíthetünk a bajon. A katona kezébe vette a puskáját, és nekitámaszkodott a fának. Álltában azon gondolkodott, miképpen szabadulhatna meg a pusztulástól.

Hirtelen recsegést ropogást hall a kertben. Felnéz, s látja; a fák között, egy óriási, szörnyűséges madár repked. Szárnya fekete, szeme tüzel. Ha szárnyával megérinti a fát – az ágak letörnek, ha meg rájuk néz tüzes szemével, a fák kidőlnek.

A katona éktelen dühében se nem látott, se nem hallott.

Célba vette a madarat és rálőtt.. A fekete madár vadul felvijjogott. A katona nem ölte meg, csak megsebesítette. A madár kert fölé emelkedett, és elrepült, maga után hullatva megsérült szárnya tollait.

A katona üldözőbe vette. De hogy érheti utol a földön járó ember a repülő madarat! Felszállt az a felhők közé, és ott eltűnt.

A katona meg megy, és szedegeti az elhullatott tollakat. Szedés közben egy igen – igen mély szakadékhoz ért.

Kíváncsi lett rá, mi van a szakadék mélyén. Semmi esetre sem lehet rémesebb, mint a cár kínzó kamrájában. Fogta hát magát, és beugrott  szakadékba.

A szakadék csupa kő volt. A katona kőről kőre gurulva leért a szakadék aljára. Mire leért, már nem volt eszméleténél, csoda, hogy életben maradt. Csak másnap tért magához.

Fölállt és körül nézett.

- Mi az, a föld alatti birodalomba jutottam? - gondolta magában.

A katona nézi, nézi: itt minden ugyanolyan, mint a földön. Amott utak kanyarognak, erdők sorakoznak, folyók kéklenek a partok között. Csakhogy az erdők mozdulatlanok, mereven állnak, nem susognak, a folyó vize nem csobog, az utak néptelenek, egy lelket sem látni sehol.

- Miféle furcsaság ez? - tűnődik.

Megy a katona a föld alatti birodalomban jobbra – balra tekinget, miért ez a csend? Hová lettek az emberek?

Egy nagy városba ért. A város kapujánál ott áll az őr. A katona odament hozzá. De az meg sem moccan, csak áll mint a kőbálvány. Bement az őrszobába. Az őrszoba tele van emberekkel. Ki áll, ki meg ül, de mindnyájan merevek.

A katona tovább megy. Az utcákon a sok ember, de mind mozdulatlan. Mindenki úgy maradt ahogy volt, ahol éppen volt: ülve vagy állva. Az egyik favágás közben, felemelt baltával, a kezében merevedett meg, a másik éppen vizet vitt, és úgy vált kővé vederrel a kezében.

A katona csak álmélkodik, és megy tovább. Végül a cár palotájához ért. Körülnézett, de itt sem talált egy élő lelket sem. A szobák gazdagon berendezve, az asztalokon mindenféle enni – inni való, de a ház üres.

A katona leült megpihent, evett s ivott. Hirtelen zajt hall-, mintha valaki járna a folyosón. Megragadja a puskáját és odaáll az ajtóhoz. Egy gyönyörűséges lány jött be.

Nagyon elcsodálkozott amikor meglátta a katonát.

- Hogy kerültél ide jó ember?

A katona elmondta hogyan vezeték ide a madártollak.

A leány így szólt:

Ő varázsolta el az én népemet is. A varázslatot pedig csak olyan bátor ember tudná megtörni, aki három éjjel ott állna a város főterén, és semmitől sem ijedne meg. Akkor életre kelne az egész föld alatti birodalom. De ilyen bátor ember sehol nem található.

A katona erre így válaszolt:

- Hogy nem található? Hát én mi vagyok?!

Megörült a lány.

- Csakugyan nem félnél? Ott tudnál állni a hajnali kakasszóig?

- Nem félek – mondja a katona-, látni sem tudom ezeket a megkövült embereket, úgy sajnálom őket.

- Rendben van – mondja a lány-, menj próbáld meg!

Beállt az éj. A katona fogta a puskáját, és kiment a térre. Pontosan éjfélkor zajt hall, döng a föld – egy egész hadsereg rohan feléje. Körülfogják, célba veszik, már- már megölik. A katona szeme nagyra tágul félelmében, hideg verejték csorog le a hátán, a szíve úgy dobog, hogy szinte kiugrik a helyéből. El akar futni, el akar rejtőzni, de mégis a helyén marad. Ránéz a megkövült emberekre sajnálja őket.

„Nem – gondolja –, mégis itt maradok.”

Ekkor hirtelen valahol messze, messze megszólaltak a kakasok. Közeleg a reggel. És a hadsereg fegyverestül eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

- Na, az első éjszaka elmúlt – mondja a katona.

Visszatért a palotába, kialudta kipihente magát, aztán estére megint kiment a térre.

A második éjjel sokkal rémesebb volt a zaj, mint előző éjszaka. A dörgő ágyúk torkát egyenesen a katonára irányították, vágtatnak a lovas katonák, dárdájukat a katonának szegezik, a lovak, már-már eltapossák szegényt, a katonák már-már keresztüldöfik. De a mi katonánk áll, tartja a puskáját, nem mozdul a helyéről. Ekkor megint megszólaltak a kakasok, és a rémek úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

A harmadik éjszaka olyan borzalmakat állott ki a katona, amilyeneket még álmodni sem lehet. Katonaság és vadállatok rohantak feléje, tűzvész lángjai nyaldosták körül, aztán víz árasztotta el, de a katona áll, nem mozdul a helyéről, csak a puskáját markolja meg keményebben, és a megkövült embereket nézi.

Amikor megszólaltak a kakasok, minden rém egy szempillantás alatt eltűnt, s a föld alatti birodalom rózsaszínű fényárban úszott. Az erdők susogni kezdtek, a folyók vize is megindult, dalba fogtak a madarak is. Az emberek mind megmozdultak, életre keletek, hozzáláttak a munkájukhoz: ki a mezőre, ki meg az erdőre ment. A favágók vágták a fát, az ácsok építették a házat, csattogtak a balták és a kalapácsok, toporzékoltak a lovak, a város megtelt hangokkal.

Feléledt a kővé vált birodalom. A bátor katona megtörte a gonosz varázslatot.

Összesereglett a nép. Hálálkodtak neki, dicsérték, és így szóltak:

- Megmentettél bennünket, légy tehát a vezérünk.

A katona feleségül vette a szépséges lányt, és kormányozta a föld alatti birodalmat. Mindenkihez jó volt, mindenkiről gondoskodott, főképpen a katonákról, mert arra gondolt, milyen keserves volt, egykor az ő katonaélete.

 

Köszönöm, hogy elolvastad!

(kép forrása: Pinterst)