A hónap meséje október: A csillagszemű juhász

csillag1.jpg

 

Csillagszemű juhász, aki kiállja a próbákat, és övé lesz a királykisasszony, és a birodalom. A csillagszemű juhász, aki önmagának a segítője, aki tudja, mikor, mit kell mondani, tenni, mikor kell elővenni a furulyát és zenélni, mikor kell szembe nézni, mikor kell cselhez folyamodni, kitérni. Tudja, hogy nem kell beleugrani a kaszás verembe, a biztos halálba, mert ott már semmi emberi csoda nem segíthet.  Mindent tud, segítő, tanácsadó nélkül, magától. Talán korábban már megjárt egy-két mesét, már tanult, tapasztalt, míg ide eljutott. Mert ez a mese egy érett, nyugodt, tapasztalt embert mutat. Aki tud, cselekszik és tanít. Gondolkodik és intuitív egyszerre.

A csillagszemű juhász, aki tudja, hogy mégsem teljes, hiányzik mellőle valaki, s amikor meglátja őt, a királylányt, akkor kapcsolódnak, egy mosollyal, egy nevetéssel.  S ez már neki elég, bizonyosság. A királylány kezét kéri, alkut ajánl, mert még az hiányzik a teljességéhez, a boldogságához, hogy legyen egy párja, épp ez a mesei királylány. Megkérdőjelezés nélkül végigmegy a próbákon, amiket kap. Nem mondja, ez túl sok, túl veszélyes, nem mérlegel, nem alkudozik. Ha ez az ár, hát ez. Vajon van-e olyan valaki, valami az életünkben, akiért, amiért megteszünk bármit? Meglépünk bármilyen próbát? Lehet ez a kedves, a gyermek, vagy egy cél. Van ilyen?  Esetleg magunkért? Bármi felkérdezést kapunk az Élettől, képesek vagyunk-e menni, szembenézni, azt mondani, bármi az ára, de bele állok, mert szükségem van rá?

Ahhoz, hogy egyáltalán eljusson ahhoz, hogy a királylány kezét megkérje, van egy belépő-próbája.  Ez pedig, az, hogy hű tud-e maradni magához? Mert ő az egyedüli a birodalomban, aki a király tüsszentésére nem reagál. Szuverén. Önazonos. Szabad. (Lehetne beszélgetni, miért nem kíván, hiszen, ez csak gesztus, semmi baja nem származna belőle. A kérdés, hogy kinek kívánunk jó egészséget, mit teszünk, ha kötelező valami, és nem saját meggyőződésből tennénk, amit teszünk. Miért kell a királynak annyira az a kívánság...)

A király támad, fenyeget, ordibál. A juhász nem védekezik, nem támad vissza. Ez is egy nagy tanítása. Ha támadva vagy, arra számítanak, hogy védekezni fogsz, lemész kicsibe, vagy visszatámadsz. A csillagszemű a harmadik utat választja. Tükröz:

„Elmegy a juhász, s megáll a király előtt, aki éppen a trónusán ült, és igen hatalmas volt, ráadásul rettenetesen mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégse félt tőle.

- Mondd mindjárt: adj’Isten egészségemre! - rivallt rá a király.

- Adj’ Isten egészségemre – szólt vissza a csillagszemű juhász.

- Nekem, nekem, te korhely betyár, te! - kiabált a király.

- Nekem, nekem, felséges úr – felelt amaz.

- De nekem, énnekem! - ordított a király, és mérgesen verte a mellét.

- Nekem hát, persze, hogy énnekem! - mondta megint a juhász, és szelíden verte hozzá a mellét.

Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében, de beleszólt a hopmester.

- Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj Isten egészségére, felséges uram! Mert ha nem mondod, halál fia vagy!

- Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják – felelt a juhász.”

Azzal, hogy nem támad, hogy nem védekezik, a saját tengelyében marad. Innen figyeli a világot.  A csillaszemével.  Milyen lehet egy csillag-szem? Csillogó? Fényes? Az éjjel kapcsolódó? A mindenséggel? Sötétben látó és látható?  Milyen egy csillag-szem?  Élet, fény, melegség?  Erőközpont?   Ez is, vagy más. Mindenestre a juhász tudatában van, hogy erő van a szemeiben. Olyan erő, ami egy fogságban tartott, nagy medve-erőt is kordában tart. Nem legyőz, nem elpusztít, hanem kordában tart. 

Mit is tud ez az ember? Például itt, ennél a próbánál azt, hogy ebbe bizony el lehet fáradni, és a veszély itt az elalvás. (Bizony vannak mesék, ahol elalszanak, hát ott baj is lesz belőle) És énekel-énekkel tartja magát ébren. Éberség: a helyzetből nem lehet kilépni, teljes valóval jelen kell lenni, és szembe nézni, szemmel tartani. Ez elég, mondja a mese.   (Mindig érdekelt, hogy vajon mit énekelt a juhász? Játszhatsz, te mit énekelnél a helyében? Vannak dalaid, énekeid, dallamaid? Nem árt…)

 A következő próbánál, a 10 óriás sündisznónál már nem elég a szembenézés, a szemmel tartás. Itt a sündisznókat, ezeket a szúrós pusztítókat össze kell rendezni, összhangzattant kell adni nekik, táncoltatni kell. Itt segít a furulya, amit a legnagyobb természetességgel vesz elő, hiszen van neki, tudja is, hogyan kell használnia. Megint megjelenik a zene. A bűvölő, a ritmust adó, az ébren tartó. Az a zene, aminek nem lehet ellent állni. A táncoltató. megint nincs pusztítás, agresszió, csak ritmus és figyelem.

A harmadik próbánál a juhász cselhez folyamodik. Fontos tanítása van ennek az állomásnak: ismeri a határait, tudja, itt már nincs elegendő eszköze, nem tudja magát átvarázsolni ezeken az éles kaszákon. Tehát nem ugrik bele „hősiesen” a kaszásverembe, magát elpusztítva. Ez nem Holle anyó kútja, ez verem, tele éles, pusztító kaszával. Mit tesz? Gondolkodás nélkül becsapja a katonákat, úgy tesz, „mintha”. Az életet választja. Túl kell élnie, hogy övé legyen a királykisasszony. Ehhez megengedi a mese a cselvetést, a becsapást. (Nem akárkit lehet becsapni, csak azt, aki az élet ellen van)

S mi más lenne a vége, hogy kiállja a próbát. Megkapja a királykisasszony kezét, és ettől kezdve kész jó egészséget kívánni az öreg királynak. Miért vajon? Mi változik meg? Az, hogy innentől kezdve a király a felesége apja, ezen a jogon már jár neki a tisztelet. És azt meg tudja adni neki. Amitől a király, az egyik verzió szerint örömében belehal, a másik szerint önként átadja a trónját:  

Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király vált belőle, sohase terhelte a népét még azzal is, hogy kedvük ellenére jót kívánjanak neki, mégis jót kívánt neki mindenki parancsolat nélkül is, mert igen jó király volt, s igen szerették.


Egészségedre!

 

*********************************************************************************

a mese:

A csillagszemű juhász

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népének rá kellett mondani: adj’ Isten egészségére! Hogyha náthás volt, nem is lehetett más szót hallani az országban, mint: “Adj’ Isten egészségére!” Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta sohase mondani.

Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, s maga elé hívatta a juhászt.

Elmegy a juhász, s megáll a király előtt, aki éppen a trónusán ült, és igen hatalmas volt, ráadásul rettenetesen mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégse félt tőle.

- Mondd mindjárt: adj’Isten egészségemre! - rivallt rá a király.

- Adj’ Isten egészségemre – szólt vissza a csillagszemű juhász.

- Nekem, nekem, te korhely betyár, te! - kiabált a király.

- Nekem, nekem, felséges úr – felelt amaz.

- De nekem, énnekem! - ordított a király, és mérgesen verte a mellét.

- Nekem hát, persze, hogy énnekem! - mondta megint a juhász, és szelíden verte hozzá a mellét.

Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében, de beleszólt a hopmester.

- Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj Isten egészségére, felséges uram! Mert ha nem mondod, halál fia vagy!

- Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják – felelt a juhász.

A királyleány is ott volt a szobában, király apja mellett ült egy kisebb trónuson, és olyan gyönyörűségesen szép volt, akárcsak egy aranygalamb; no, de akármilyen gyönyörűséges szép volt, azért mégis elnevette magát a juhász szavára, mert megtetszett neki a csillagszemű juhász, jobban megtetszett, mint akármilyen királyfi.

A király pedig megparancsolta, hogy vessék tüstént a juhászt a fehér medve tömlöcébe.

El is vitték a darabontok, s bevetették a fehér medve tömlöcébe, akinek két nap nem adtak semmit enni, hogy annál dühösebb legyen. Mikor az ajtót becsukták, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje és felfalja, de mikor a csillagszemét meglátta, úgy megijedt, hogy majd magát falta be, s a legtávolabbi szögletbe kucorodott, onnan nézte, de bántani nem merte, pedig olyan éhes volt, csak úgy nyaldosta a talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét, és hogy ébren tartsa magát, énekelt, mert tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné.

De nem aludt el.

Reggel jön a hopmester megnézni a juhász csontjait, hát látja, hogy annak semmi baja.

Felvezette a királyhoz, aki rettenetesen megharagudott, s azt mondta:

- No, most közel voltál a halálhoz, mondod-e már: adja Isten egészségemre?

De a juhász csak azt mondta:

- Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.

- Eredj hát a tíz halálba!

És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe. Be is vetették a darabontok, s a tüskés sündisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek. De amint a disznók nekirohantak, hogy szerte faldossák, a juhász kivett a szűre ujjából egy Vendel-napkor faragott kis furulyát, s elkezdte rajta fújni Szent Vendel nótáját, mire a sündisznók visszahökkentek, aztán meg egymásba kapaszkodva táncba ugrottak. A juhász úgy szeretett volna kacagni, amint az ormótlan állatokat táncolni látta, de nem merte abbahagyni a furulyázást, tudta, hogy akkor mindjárt rárohannának, felfalnák, mert ezeknél hiába volt a csillagszeme, tíz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé! Ezért csak fújta a Vendel-nótáját; előbb csöndesen, hogy a tüskésdisznók andalgót jártak, de aztán mindig gyorsabban, míg utoljára olyan frisset furulyázott nekik, hogy nem győzték már az aprózást, s egészen kifáradva egy rakásra dűltek. A juhász csak nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, amikor a hopmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, a könnyek végigfutottak az arcán a nagy kacagástól.

Felvezette aztán a juhászt a királyhoz, aki még mérgesebb lett, hogy a disznók sem tudták elpusztítani a juhászt, s azt mondta:

- No, most közel voltál a tíz halálhoz, mondod-e már, hogy adj’ Isten egészségemre?

De a juhász belevágott a szóba:

- Nem félek én száz haláltól sem, csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.

- Eredj hát száz halálba! - kiáltott nagy haraggal a király, s megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.

El is vitték a darabontok a sötét tömlöcbe, melynek közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal; a kút fenekén meg egy mécses égett, hogy ha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenekére?

Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a darabontokat, menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe, talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: adj Isten egészségére.

A darabontok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, ráakasztotta a szűrét, s tetejébe meg a kalapját tette, de előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben, akkor aztán kikiáltott a darabontoknak, hogy már meggondolta, biz ő mégsem mondja.

A darabontok bementek, belökték a szűrt, a kalapot meg a tarisznyát a verembe; hallgatták, amint esett kaszáról kaszára, míg leért, s utánanéztek, mint oltotta ki a mécsest; aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége lett a juhásznak, elmentek, az pedig a sötét szögletben nevetett.

Másnap jön a hopmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, ahogy meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz, aki már akkor még sokkal mérgesebb lett, de azért mégis megkérdezte:

- No, most száz halálban voltál, mondod-e már, hogy adj’ Isten egészségemre?

De a juhász csak azt felelte:

- Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.

- Tán olcsóbban is megalkuszunk – mondta a király, mikor látta, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt, s megparancsolta, hogy fogjanak be a királyi hintóba; akkor maga mellé ültette a juhászt, s elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott pedig így szólt hozzá:

- Látod ezt az ezüsterdőt? Neked adom, ha azt mondod, adj’ Isten egészségemre!

A juhász csak elhűlt, de azért mégis azt mondta:

- Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.

A király pedig elszomorodott, odébb hajtatott, elértek az aranyvárhoz. Ott azt mondta:

- Látod ezt az aranyvárat? Neked adom az ezüsterdőt, az aranyvárat, csak mondd azt nekem, adj’ Isten egészségére!

De a juhász, bár ámult-bámult, mégis azt mondta:

- Nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!

Erre a király már nagy búsulásnak adta magát, odébb hajtatott a gyémánttóig, s ott azt mondta:

- Látod ezt a gyémánttavat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat – ezt mind-mind neked adom, csak mondd azt nekem: adj’ Isten egészségére!

Már akkor a juhásznak be kellett hunyni a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégiscsak azt felelte:

 

- Nem, nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!

Akkor a király már látta, hogy semmiképpen nem boldogul vele, hát megadta magát:

- No, nem bánom, hozzád adom hát a lányomat, de aztán mondd ám nekem igazán, hogy adj’ Isten egészségére!

- Mondom hát, hogyne mondanám, persze hogy akkor mondom!

A király ennek nagyon megörült, s kihirdette, hogy örüljön az egész ország népe, mert a leánya férjhez megy. Örült is az egész ország népsége, hogy a királylány, aki annyi királyfit kikosarazott, a csillagszemű juhászt mégis megszerette.

Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett, ivott, táncolt, még a halálos betegek, még az aznap született gyermekek is. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság, a legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték, tenger nép ült az asztalok körül, a jókedv a házfedelet emelgette; de amint a vőfély felhozta a tormás disznófejet, s tisztességesen elmondta:

A leves elfogyott, itt hozom a tormást,

Melynek erejétől csókolgatjuk egymást –

s a király maga elé vette a tálat, hogy szétossza mindenkinek a maga falatját, egyszerre csak nagyot tüsszent az erős tormától.

- Adj’ Isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször, s a király ezen úgy megörült, hogy örömében menten szörnyethalt.