A hónap meséje-március

 tavasz pinterest.jpg

 

…Egy napon az Élet vándorútra kelt a világon. Csak ment, mendegélt…

És ide ért már, fel is ébredtek a fák, a vizek, és a költöző madarak is hazafelé tartanak...  Minden készen áll egy új ciklus, az új élet elindulásához. Itt a tavasz! Élet látszódik mindenütt, az apró rügyekben, a korai virágokban, a csobogó vizekben és az esőcseppekben. Mozdul minden kint és bent. Az élet így is mutatkozik.  Rajtunk keresztül, mert mi vagyunk a hordozói, követei. Mi, emberek és a növények, állatok, az esőcsepp, a tenger hullámai, a szél.  Az élet benned és bennem él, mozog és mozgat.  Talán a kövekben is ott van, csak nagyon lassan, hosszan elnyújtva, más ütemben.

Gyerekként szerettem volna vele találkozni, az Élettel, igen, így nagybetűvel.  Azt gondoltam, ha sokat, hosszan mondogatom egymás után a nevét, akkor megidézhetem: Életéleléletéletéletéleltéletéletéletéletéletéletéletéletéletéletéletéletélet

Aztán, jóval később, felnőtt koromban, egy családállításon, mikor az őseim sorára néztem rá, félig itt voltam, félig ott, megláttam az életet. Az apám, nagyapám képe elhomályosult, már csak azt érzékeltem, hogy rajtuk keresztül áramlik egy hatalmas, magnetikus, tölcsérszerű, szavakkal elmondhatatlan erő, energia.  Élet. Megláttam, megmutatkozott. Azóta tudatosan keresem, figyelem a jeleit.  A lélegzést, a hullámokat, egy mozdulatot, egy villanást. Ha megtalálom, elmosolyodom, köszöntöm őt: hát itt vagy, látlak. 

Egy afrikai mesében is találkoztam vele, és még több mindent megtudtam róla:

Egyszercsak elindul és vándorol a világban

Látható és megszólítható

Kérni lehet tőle

Válaszol

Gyógyítani tud, és betegíteni is

Varázsol

Mindig visszatér és felkérdez, megvizsgál, ítél

Azt kérdezi, azt vizsgálja: emlékszel-e rá, emlékszel–e magadra, a bajaidra, vagy mindent elfelejtettél?  Ha emlékezel, áldás, ha nem, akkor az árát megfizeted. Megfizetteti veled.

Mert egy kérése van, egy, semmi több: emlékezz!  Azt kéri, ne felejtsd el sem őt, az Életet,  sem a bajodat. Emlékezz rá!

Annyi módon, annyi helyen láthatod az életet…egy kipattanó rügyben, a kedvesed mosolyában, egy könnycseppben, a vihar erejében, az erdő suhogásában.  A napkeltében és a holdtöltében. A  mozgásod ritmusában.  Élet van.

Emlékezz!

 

A mese itt olvasható:

 

Az Élet hatalma

Egy napon az Élet vándorútra kelt a világon. Csak ment, mendegélt, míg egy emberhez nem ért. Annyira meg volt annak duzzadva az egész teste, hogy mozdulni is alig tudott. – Ki vagy te? – kérdezte az ember. – Én vagyok az Élet. – Ha te vagy az Élet, akkor talán meg tudsz engem gyógyítani – mondta a beteg. – Meggyógyítalak – felelte az Élet –, de tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is. – Hogy felejthetném el! – kiáltotta a férfi. – Rendben. Hét év múlva újra eljövök. Akkor majd meglátjuk – válaszolta az Élet. Megszórta a beteget az út porával. A férfi rögtön meggyógyult. Az Élet tovább ment és találkozott egy leprással. – Ki vagy te? – kérdezte a férfi. – Én vagyok az Élet. – Az Élet? Akkor igazán meggyógyíthatnál. – Megtehetem – felelte az Élet –, de tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is. – Hogyan felejthetném el! – sopánkodott a férfi. – Rendben. Hét év múlva újra eljövök. Akkor majd meglátjuk – válaszolta az Élet. Megszórta a beteget az út porával, és a férfi máris meggyógyult. Megint útra kelt az Élet. Pár nap múlva elérkezett egy vakhoz. – Ki vagy te? – kérdezte a vak. – Az Élet. – Ó, te vagy az Élet! – kiáltott fel örömmel a vak. – Kérlek, add vissza szemem világát! – Megteszem. De tudom, hogy hamarosan elfelejtesz engem és a betegségedet is. – Biztos, hogy nem foglak elfelejteni – ígérte meg a vak. – Jól van, hét év múlva újra eljövök, és akkor majd meglátjuk – mondta az Élet. Megszórta a vakot az út porával, és az máris újra látott. Amikor eltelt a hét év, ismét útra kelt az Élet. Átváltozott vakká és először ahhoz az emberhez ment, akinek visszaadta a látását. – Kérlek, hadd éjszakázzam nálad - kérte az Élet. – Mi jut eszedbe? - rivallt rá az ember. – Hordd el magad! Már csak az hiányzik, hogy minden nyomorék itt telepedjen le! – Látod – mondta az Élet –, hét évvel ezelőtt vak voltál. Akkor meggyógyítottalak. És megígérted, hogy sem a vakságodat, sem engem nem felejtesz el. Ekkor az Élet felvett egy kevés port az útról, és a hálátlan emberre szórta. Attól kezdve az újra vak lett. Az Élet ment tovább. Elérkezett ahhoz az emberhez, akit hét évvel ezelőtt kigyógyított a leprából. Az Élet leprássá változott és szállást kért. – Tűnj innen! – kiáltott rá az ember –, még megfertőzöl engem is! – Látod – mondta az Élet –, hét évvel ezelőtt kigyógyítottalak a leprából. Akkor megígérted, hogy nem felejtesz el sem engem, sem a betegségedet. Majd vett egy kevés port az útról és az emberre szórta, aki abban a pillanatban újra leprás lett. Végül az Élet olyan emberré változott, akinek mindene meg volt duzzadva annyira, hogy mozdulni is alig tudott. Így kereste fel azt, akit hét évvel ezelőtt először meggyógyított. – Éjszakázhatnék nálad? – kérdezte tőle. – Szívesen látlak, gyere csak be – hívta beljebb az ember. – Ülj le, te szegény. Csinálok neked valami ennivalót. Nagyon is jól tudom, hogyan érzed magad. Valamikor az én tagjaim is így meg voltak dagadva. De pontosan hét évvel ezelőtt, amikor erre járt az Élet, meggyógyított. Azt mondta akkor, hogy hét év múlva újra eljön. Várj itt, amíg erre jön. Talán neked is tud segíteni. – Én vagyok az Élet. Te vagy az egyetlen, aki sem engem, sem a betegségét nem felejtette el. Ezért egészséges maradsz mindörökre. Amikor elbúcsúzott a jó embertől, azt mondta még neki: – Az élet mindig változik. A boldogságból sokszor boldogtalanság lesz. A szükség gazdagsággá alakul, és a szeretet átcsaphat gyűlöletbe. Ezt senkinek sem szabad elfelejtenie.

Az életet senkinek sem szabadna elfelejtenie.

 (Afrikai népmese)