MI TÖRTÉNIK, HA ELTŰNIK
az, ami eddig természetes volt?Mit tegyünk, ha a világ megáll, és másként kezd működni?Mit tehetünk, ha a fény helyett megjelenik a sötétség és kétségbeesés?Vajon hogy birkóznak meg a helyzettel mások?”Liu Csunt elkeseríttette, hogy sötétben kell élnie. Bejárta a környékbeli falvakat, látni akarta, hogyan boldogulnak mások”Liu Csun látta, mindenki szenved, a félelem lett úrrá az embereken. Ezért elhatározta, hogy megkeresi a fényt, az életetőt, a Napot.Volt segítője, egy arany főnix, és a felesége:”Ha így határoztál menj. Nem tartalak vissza. Az itteni dolgok miatt ne aggódj, gondom lesz mindenre. Ha megtalálod a Napot, siess haza, és ismét boldogok leszünk”És a férfi útnak indult…de nem járt sikerrel. Fényes csillaggá változott:”Ha útközben elpusztulok, fényes csillaggá változom, hogy segíthessek annak, aki utánam próbálkozik. “Ez a csillag mutatta az utat fiának, mert ő is elindult, hogy visszahozza azt, ami éltető, ami természetes, ami meleg, ami fény, ami az Élet:”Anyám, ne légy szomorú, bármilyen soká leszek távol, mert ha boldogtalan leszel, beleremeg a szívem, s nem lesz elég erőm, hogy megtaláljam a Napot” kéri a fiú az anyját. Kéri, hogy legyen hite, legyen bizalma benne.És az anya nap mint nap felmegy a Paosi hegy csúcsára és nézi az eget, kémleli, és nem hagyja magát eltéríteni semmivel: hisz a fiában, ő ezt tudja adni:”Amióta a fiú elment, minden nap felment az anya a hegycsúcsra, és a keleti eget kémlelete. Minden nap felvitt egy-egy követ a csúcsra, egymásra halmozta őket, rájuk állt, hogy messzebbre láthasson. Hetek, hónapok, évek teltek el a várakozásában, vágyakozásában. A kövek már talapzatot alkottak, de az égbolt még mindig olyan fekete volt, akár a tinta.”A fiú ment, vele szállt a főnix, ott volt vele, ha nem figyelt oda, ha ébersége elaludt.Az emberek segítették:Megvarrták neki a “száz család kabátját”: mindenki egy darabka rongyot adott, és abból lett a kabát.Adtak neki egy-egy marék földet: ebből épült a sziget-híd.Mindenki azt adott, amije volt, amit tudott:kísérő tekintetet,visszavárást,meleg kabátot,egy marék földet.És a fiú megtalálta a Napot! Megküzdött érte lent a mélyben, végül:”Összeszedte végső erejét, tolni kezdte az égitestet fel, az óceán felszíne felé, úszott, úszott, és végül sikerült félig felnyomnia a Napot a hullámok tetejére, de ekkorra minden erő kiszállt belőle, nem tudta tovább emelni a Nap korongját. Az arany főnix leereszkedett. Ő vette a hátára a Napot, teljes erejét megfeszítve vitte a helyére, az égboltra. A Nap átragyogott a hullámokon és egyre feljebb szállt az égen.”Mindenkinek van feladata:ki indít és bízik és vár; ki egy darabka rongyot ad és varr, hogy legyen meleg kabát, ki a sziget-hídhoz ad földet, hogy épülhessen, ki indul bátran, megmászik 99 hegyet, és átkel sebes folyón.Ki így-ki úgy, de segít, hogy a rend, a fény, az élet visszatérhessen a világba!

A Nap keresése

in: Han mesék

Valamikor réges-régen a Paosi-hegy lábánál, a Nyugati tó partján, egy kis faluban lakott egy fiatal pár. A férfit Liu Csun-nak, az asszonyt Hui Niangnak hívták. A férfi a földeken dolgozott, az asszony otthon szőtt, font, ruhát varrt. Szorgalmasak és takarékosak voltak és boldogan éltek.

Egyik reggel a Nap lassan emelkedett fel az égboltra. Liu Csun vállára vette a kapáját, kiment a földre, az asszony kikészítette a fonalát és leült a szövőszéke mellé. Hirtelen erős szél támadt, az eget fekete felhők lepték el. Az éppen felkelő Nap eltűnt az égboltozatról.

A Nap nem tűnt fel többé. A világ sötétbe borult, hideg lett, a fák levelei megsárgultak, a virágok kifakultak,a növények nem hoztak termést, a Földön mindenféle rovar pusztított. Az embereken iszonyatos félelem lett úrrá.

Hová tűnt el a Nap? Egyetlen 180 éves öregember tudta. Azt mondta: a Keleti Tenger fenekén él a Démon Király, ő küldte el a Földre a démonjait, hogy pusztítsanak, amerre járnak. A démonok félnek a Naptól, ezért a Démon király fogva tartja valahol. De hogy hol, azt az öregember nem tudta.

Liu Csunt elkeseríttette, hogy sötétben kell élnie. Bejárta a környékbeli falvakat, látni akarta, hogyan boldogulnak mások. Az egyik faluban így szóltak hozzá:

-Liu Csun, ha nincs Nap, valamennyien megfagyunk!

A másik faluban ezt hallotta:

-Nap nélkül valamennyien éhen halunk!

Liu Csun ezután hazament, és tudtára adta a feleségének:

-Hui Niang, Nap nélkül a Föld lakói megfagynak, és éhen pusztulnak. Megyek, megkeresem a Napot!

Az asszony rövid töprengés után felelt:

-Ha így határoztál menj. Nem tartalak vissza. Az itteni dolgok miatt ne aggódj, gondom lesz mindenre. HA megtalálod a Napot, siess haza, és ismét boldogok leszünk.

Tincset vágott le a hajából, kenderrel összefonta és szandált sodort belőle a férjének és jó vastag, meleg kabátot varrt neki az útra. Kikísérte a férjét a kapuig, amikor valami megcsillant a sötét égbolton. Aranyszínű főnix szállt alá, s leereszkedett Liu Csun vállára. Ő megsimította a madár szárnyát.

-Arany főnix, velem jössz-e, hogy megkeressük a Napot?

A madár igenlően pislantott. Liu Csun megfogta Hui Niang kezét.

-Hui Niang, csak akkor térek vissza, ha megtalálom a Napot. Ha útközben elpusztulok, fényes csillaggá változom, hogy segíthessek annak, aki utánam próbálkozik.

Vállán a főnixszel útnak eredt.

Az asszony minden áldott nap felment a Paosi hegy csúcsára, s a messzeségbe nézett.  Nap mint nap egyre várt, de a felhők feketék maradtak, mint a tinta, semmi fény nem tört át rajtuk. Hiu NIang hónapokon át várt, aztán egy nap észrevette, hogy egy csillag ragyog a felhők alatt, és a szíve összeszorult.

Néhány nappal később visszatért a főnix, leszállt Hui Niang lábához és lehorgasztotta a fejét. Hui Niang arra gondolt, hogy Liu Csun nincs többé. Fajdalmában elájult.

Amikor magához tért látta, hogy a szíve alatt hordott magzata megszületett. A gyermek minden széllökésnél nőttön-nőtt. Az elsőre beszélni kezdett, a másodikra járni, a harmadikra 19 li magas óriás legény lett belőle. Az asszony csak csodálkozott, és a fiúnak Paosu nevet adta. Valahányszor a fiára tekintett, férje jutott az eszébe és egy könnycsepp jelent meg a szemében.

-Miért sírsz anyám?-kérdezte a fia.

Hui Niang elmondta neki, hogy az apja meghalt, mert megpróbálta megtalálni a Napot. Amikor az asszony befejezte a történetet, a fiú így szólt:

-Anyám, engedj, hogy megkeressem a Napot!

Hui NIang bánatos szívvel, de beleegyezett.

Ismét tincset vágott a hajából, összefonta kenderrel é szandált készített belőle. Pausunak is jó meleg, vastag kabátot varrt. Amikor kikísérte a fiát a kapuig, az arany főnix megint alászállt és letelepedett Paosu vállára. Hui Niang az égen ragyogó csillagra mutatott.

-Látod-e fiam, apád csillaggá változott. Kövesd a csillagot, akkor nem eshet bántódásod!

Paosu bólintott anyja szavaira, Hui Niang pedig folytatta:

-Ez a madár kísérte apádat is. Vigyázz rá! Pausu ismét bólintott.

-Anyám, ne légy szomorú, bármilyen soká leszek távol, mert ha boldogtalan leszel, beleremeg a szívem, s nem lesz elég erőm, hogy megtaláljam a Napot!

Paosu nekivágott az útnak. Fittyet hányt a hidegnek, a sötétnek, kitartóan haladt kelet felé, követve a ragyogó csillagot. Ment és ment, megszámlálhatatlan sok hegyen, völgyön át, megmászott 19 sziklát19 meredek szakadékot. Kabátja elvásott, szakadozni kezdett, s mindennél erősebben érezte a hideget. De csak ment elszántan, kitartóan. Valami faluban körülvették az odavalósiak, és nagy csodálkozva kérdezték:

-Merre tartasz jóember?

-Megyek megkeresni a Napot- felelte ő.

A falusiak emlékeztek rá, hogy járt errefelé valaki, aki szintén a Napot kereste. Óvatosságra intették, és látva, hogy a kabátja elrongyolódott, nem védi az átható szél ellen, valamennyien levágtak egy darabkát a saját kabátjukból, az egyik asszony pedig a darabokból össze varrta a száz család kabátját. Paosu magára öltötte a kabátot, és a melléből melegség áradt a végtagjai felé és többé nem érezte a süvítő szél hidegét. Köszönetet mondott a falubelieknek és folytatta az útját.

Ment, mendegélt átkelt sok folyón, patakon, mígnem borzasztóan széles folyóhoz nem ért. Olyan széles folyó volt, hogy még a sasok sem vállalkoztak az átrepülésére. A víz zavarosan kavargott, örvénylett. Paosu belevetette magát a folyóba és erőteljes karcsapásokkal haladt a messzi part felé. Hullámok csaptak át a feje felett, örvények akarták a mélybe húzni, de ő csak úszott. Nagy sokára feltűnt előtte a túlsó part, de akkor hirtelen dermesztő szél támadt és a folyó pillanatok alatt befagyott. Paosu rótta, rótta az útját a jégen, a rettenetes hidegben. Az arany főnix majd csonttá fagyott. De Paosu a „száz család kabátjában” nem szenvedett sem a jégtől, sem a széltől. A belőle sugárzó meleg lassanként felolvasztotta körülötte a jeget. A főnixet a mellére szorította és öklével erős csapásokat mért a jégre. A jeges vízfelszín borzalmas hangorkán közepette úszó jéghegyekké alakult át, és a sodrás vitte a jéghegyeket. Pausu az egyik jéghegyre ugrott, majd egyikről a másikra szökellve jutott át a másik partra. A testéből áradó meleg életre keltette a dermedt főnixmadarat.

Paosu megint egy faluba jutott. Ebben is körülvették az emberek. Csodálattal hallgatták és nagy elismeréssel adóztak neki. Nagyszakállú öregember fordult hozzá:

-Gyermekem, amióta a Nap eltűnt, egyre nehezebb és nehezebb lett. Nincs semmi értékünk, amit neked adhatnánk, de fogadj el tőlünk egy-egy marék földet, amelyet nemzedékeken át apáink és dédapáink verejtéke öntözött. Biztos vagyok benne, hogy egyszer még hasznát veszed.

Az öreg zsákot vett elő és a falu minden lakója beleszórt egy marék földet. A mikor a zsák megtelt, az öreg átnyújtotta Paosunak. Paosu a vállára vette a zsákot és folytatta az útját, követve az égen ragyogó csillagot. Megmászott 99 hegycsúcsot, 99 folyót és hármas útelágazáshoz ért. Azon tűnődött, melyiket válassza, amikor egy öregasszony toppant eléje:

-Hová tartasz gyermekem?

-Megyek, hogy megkeressem a Napot!

-Akkor még hosszú út áll előtted. Jobban teszed, ha visszafordulsz és hazamégy- mondta az öregasszony

-Nem számít, milyen nagy utat kell megtennem, s az sem, hány veszélyen át. De meg kell találnom a Napot. Addig én megyek haza!

Az öregasszony a jobb oldali útra mutatott.

-Arra menj, akkor megleled a Napot. Falu van a közelben. Pihenj meg benne, mielőtt továbbindulsz.

Miközben beszéltek, a főnix többször az öregasszony feje felé csapott, mintha ki akarná vájni a szemét. Paosu azt hitte, azért teszi, mert az öregasszony idegen a számára, és odébb hessentette a madarat. Megköszönte, az öregasszony tanácsát, és elindult a jobb oldali úton.

A főnix azon volt, hogy eltérítse az útról, de Paosu nem figyel rá eléggé. Az út sima volt, nem fújt rajta a szél, nem került az útjába semmi szikla, sem szakadék. Paosu örült, hogy végre valahára jó utat érez a lába alatt. Hamarosan takaros házakból álló faluhoz ért. Amint az emberek meghallották, hogy a Napot keresi, körülvették, vidáman mosolyogtak rá, dicsérték bátorságát, hősnek mondták. Aztán gyorsan étel és italt hoztak, és őt is kínálták. Paosu elképedt. Azok a falvak, amelyekben addig megfordult, szegények voltak, lakóit éhség és fagy gyötörte. Hogy lehet, hogy itt mindenki jól él, a férfiak kövérek, az asszonyok csinosak? Ezen törte a fejét egy csésze borral a kezében, amikor a főnix elszállt a feje felett, s kenderből font szandált ejtett le a boros csészére. A szandál nagyot csattant, és lángra lobbant. Paosu a szagból rájött, hogy ezt a szandált is kenderkócból és hajból fonták, mint azt, ami a lábán van. Ráeszmélt, hogy az apja papucsa volt, és tüstént kitalálta, milyen is a helyzet. Nem itta meg a mérgezett bolt, de a földhöz vágta a boros csészét, és borzasztót üvöltött. Abban a pillanatban a falu házastul, mindenestül eltűnt. Paosu csak egy csapat szerteszét futó démont látott, aztán azok is eltűntek.

A démonok nem mentek messzire. Magas heggyé változtak, hogy elállják Paosu útját, de Paosu rendíthetetlenül mászta meg egyiket a másik után. Aztán széles folyókká változtak, de ő sikeresen átúszta valamennyit.

A démonok elhatározták, hogy Hiu Noangot kétségbeesésbe kergetik. Ember képébe bújtak, és azt mondták neki, hogy Paosut maga alá temette egy szikla, hogy belefulladt a folyóba. Mindent elkövettek, hogy bánatot okozzanak neki. Hui Niang azonban elengedte a füle mellett az efféle beszédet, összeszorította a száját, és nem ejtett könnyet.

Amióta Paosu elment, minden nap felment a hegycsúcsra, és a keleti eget kémlelete. Hui Niang mindennap felvitt egy-egy követ a csúcsra, egymásra halmozta őket, rájuk állt, hogy messzebbre láthasson. Hetek, hónapok, évek teltek el a várakozásában, vágyakozásában. A kövek már talapzatot alkottak, de az égbolt még mindig olyan fekete volt, akár a tinta.

Paosu folytatta az útját. Már nem számolta sem a hegyeket, sem a folyókat. Ment, csak ment. Egyszer csak furcsa zaj ütötte meg a fülét: hullámverés hangját hozta felé a szél.. Elérte a Keleti Óceánt. Lement a partra és nézte, nézte, a végeláthatatlan tengert. Vajon merre lehet a Nap? Hogyan juthat át a tengeren? Amint elmerült gondolataiban eszébe jutott a föld, amellyel a parasztok megajándékozták.  Kinyitotta a zsákot, és marékszámra szórta a földet a tengerbe.

Az erős szél felkapta a rögöket, s egyszer csak kisebb-nagyobb szigetek tűntek fel. Paosu felderült. Beugrott a vízbe, úszott egyik szigettől a másikig, tovább, mint tovább, befelé. Amint úszott, hatalmas barlangot pillantott meg az óceán fenekén, ahonnan fénysugarak törtek elő.

Ez volt az a hely, ahová a Démon király elrejtette a Napot.

Paosu leúszott a barlanghoz. Ott csatasorba sorakozva vártak rá a démonok, hogy megküzdjenek vele. Paosu és a Démon király összecsapott. Birkóztak, küzdöttek a tengerfenéktől egészen a hullámokig, a tengerfenékiig és megint vissza. A Démon király a hullámok között fáradni kezdett, s az arany főnix egy váratlan pillanatban kivájta az egyik szemét. A Démon király üvöltött fájdalmában, az arany főnix pedig a víz alá bukott, a kivájta a másik szemét is. A Démon király majd megőrült fájdalomtól,, s olyan erővel verte a fejét egy hatalmas sziklához, hogy a feje betört, ő pedig holtan esett össze. A démonsereg a királyhalálát látva pánikba esett, rémülten kereket oldott.

Paosu nekirugaszkodott, félretolta a barlang bejáratát eltorlaszoló sziklát. Oda rejtették a Napot. Összeszedte végső erejét, tolni kezdte az égitestet fel, az óceán felszíne felé, úszott, úszott, és végül sikerült félig felnyomnia a Napot a hullámok tetejére, de ekkorra minden erő kiszállt belőle, nem tudta tovább emelni a Nap korongját. Az arany főnix leereszkedett. Ő vette a hátára a Napot, teljes erejét megfeszítve vitte a helyére, az égboltra. A Nap átragyogott a hullámokon és egyre feljebb szállt az égen.

Hiu Niang most is ott figyelt várakozóan a Paosi hegy csúcsán. Démonok szálldostak körülötte, ismét rá akartak ijeszteni. Ám a keleti égboltot aranyló napsugarak világították be, a felhős rózsaszint öltöttek, és a Nap teljes gyönyörűségében kúszott fel az égre.

-A Nap, a Nap!- kiáltott fel Hui Niang.

A falubeliek örömujjongása felvert hegyet-völgyet. És felhangzott a főnix hangja is, aki táncra perdülve repdesett a hegytető körül.  A napsütéstől és az üdvrivalgástól halálra rémült démonok Hui Ninag körül különös alakú sziklákká változtak.

Attól kezdve a Nap mindig keleten kél, és nyugaton nyugszik, és az emberek ismét napfényes és boldog világban élnek.

Pausu azonban nem jött haza többé.

És attól kezdve napnyugtától napkeltéig fényesen ragyogó csillag váltja a Napot az égbolton: Liu Csun, aki Esthajnalcsillaggá változott. És minden nap, amikor a Nap felkel, arany fénnyel árasztja el az eget, s színes glóriát von a felhők köré- mivel az arany főnix volt az, aki a Napot végül felröpítette az égre. Paosu emlékére a falubeliek csodás pagodát emeltek a Paosi hegy csúcsán, ott pedig, ahol a főnix örömtáncot lejtett, kis, hatszögletű pavilont építettek. Ma is áll a Paosu Pagoda és a Főnix pavilon. Azt a kőrakást, amit Hui Niang rakott össze, Napkelte sziklának nevezik, mert onnan lehet legkorábban megpillantani a felkelő Napot.