Van kedvenc hónapod? Amit szeretsz, mert meleg, napsütés, virágnyitó, vagy épp havas, tiszta, esőt hozó? Van olyan hónap, amit nem szeretsz, mert kánikula, hideg, ködös, sötét, esős? Van ilyen? És mit gondolsz az idei augusztusról? Talán azt, hogy kibírhatatlan a kánikula, a sok vihar. Vagy azt, hogy most még meleg, most még napfény és szőlőérlelő, hogy pihenés? Azt, hogy most tapasztalhatjuk meg a nap erejét, forróságát?

Hogy nézed, éled a hónapokat?  Egy folyamat, egy ciklus részeként? Talán néha így, aztán meg úgy…

Mert ugyanazt többféleképpen lehet megélni, nézni, mint ezt az alább mellékelt mese is  mondja.  (A mese egyébként egy görög népmese, de van magyar változat is belőle.)

A történetben két asszony szerepel, két asszony, két nézőpont, két világ. Az egyikük a nehezítőt, a rosszat, az akadályt látja meg, ebben él. Minden hónap új bosszúságot hoz.  Az egyik túl meleg, amásik túl hideg, betegséget hoz. Aztán meg:  „alighogy megszokjuk az egyik hónapot, jön a következő”.  És biztos, néha így van velünk is, mert épp esik, pedig nem kéne, és meleg van, kánikula, pedig lehetne örök tavasz, napfényes ősz… Ez az asszony úgy éli meg a világot, hogy az ellene van.  Ezért bántja, hibáztatja  az évszakokat, a világban élőket. (Vagy ez fordítva van? ) Sok mindenben csak a rosszat látja, a hónapokban, a másik asszonyban (elhiszi, hogy elviszi a szerencséjét a másik).  És ez a látásmód, megélés, és itt kemény képpel üzen a mese, felfalja, elpusztítja őt. Képletesen vagy valóságosan? Mindenki válaszolja meg tapasztalata szerint… (a mesék  bizony sokszor kemény képpel üzennek).

Ez az asszony nem ismeri fel, mikor van felkérdezés, nem ismeri fel az embernél nagyobb erőket, azt, hogy egy nagyobb rendszer részei vagyunk. Nem ismeri a sátor, a 12 férfi jelentését (sem). Nincs benne felismerés (ráismerés) és nincs benne tisztelet. Csak a vágy van benne a gazdagodásra és mohóság. Ezért is jár valami, egy korsó.  Azt hiszi ajándék, pedig nem, mert ez a korsó telis – tele van  kígyókkal, amik felfalják őt. Kegyetlen vég? Az. Kemény az üzenet, ami a kép mögött van…

A másik asszony viszont azt keresi, azt látja meg,  hogyan és mit adnak a hónapok. Hogyan követik egymást, hogyan építkeznek, hogyan részei egy nagyobb ciklusnak. Meglátja a nélkülözhetetlenségüket. Az őszről így gondolkodik: „Aztán meg ezek a hónapok arra emlékeztetnek bennünket, hogy közeleg a tél, igyekezzünk fát, szenet, meg meleg holmit beszerezni, hogy ne szenvedjünk a hidegtől”

A téli hónapokra azt mondja, hogy tűzhelyköré gyűjtők, befelé hívók, megállítják a mozgást, az aktivitást. Előkészítik a kinyílást, a tavaszt. Tudja, hogy az évszakok, hónapok egymásra épülnek, és így egyik sem kihagyható.  Mindnek helye van: „valamennyi hónap jó, derekasan végzi valamennyi a munkáját, amit Isten reábízott” Helye van a kiáradásnak és a visszahúzódásnak, a vetésnek és az aratásnak.  Tisztelettel van feléjük, érti, egy embernél nagyobb törvénynek engedelmeskednek. (Itt Isten képviseli ezt a törvényt.)

Mondhatjuk, hogy ő az, aki mindenben a jót látja meg. Talán ez is így van, de nem csak látja, hanem éli is. Keresi az éltetőt, a táplálót, az előre vivőt. Mert nem mindegy, hogyan látjuk, éljük meg a hideget- vagy úgy, hogy a tűzhely köré gyűjt és lelassít minkent, vagy úgy hogy megfagyaszt és korlát, akadály.  

Naiv? Talán az, talán nem. Nekem inkább van benne egy biztos tudás, vagy hit. Talán a hely, a kör alakú sátor segít neki egységben ránézni az évszakokra. Talán a 12 férfivel való találkozás és a velük való figyelmes kapcsolódás egy másik nézőponthoz segíti hozzá.  És ez a megélés a végén jutalmat kap, kincset ér. Aranyat és gazdagságot. Rajta áll ezután, hogy ezzel a kinccsel mit kezd!

Talán ismerős ez a két asszony. Talán magunkban  is felismerjük őket, ezt a kétféle nézőpontot, világlátást. Talán mind a kettő bennünk él, jelen van. Néha egyik szól ki, néha a másik szemével nézzük a világot. Ha sokszor a gazdagasszony fejével gondolkozunk, jó, ha nem felejtkezünk meg a másikról és érdemes megkérdezni tőle, ő mit mondana… Hogy látná ő a világot? Hogy látná a történést? Mondjuk egy nagy ciklus állomásaként, egy nagy egész részeként, tisztelettel és elfogadással…

Vajon most a korsóban mi van?  Kígyó vagy arany?

a mesét itt olvashatod: 

A tizenkét hónap

Volt egyszer egy nagyon szegény özvegyasszony és annak öt gyereke. Semmi jó nem érte a nap alatt, még munka is ritkán akadt a számára., csak hetente egyszer, amikor a módos szomszédasszony áthívta őt kenyeret dagasztani. Fáradságáért csak egy darab kenyerek kapott. A szegény asszony onnan mindig kovászos ujjakkal ment el. Hazatérve tiszta vízzel lemosta a kezéről a kovászt, felforralta a vizet, és valami levesféle lett belőle, amit azután a gyerekei megettek. Ezzel a levessel kellett beérniük egész álló hétig,, amíg az anyjuk újra kenyeret dagasztott a gazdag szomszédnál, megjött kovászos ujjaival, és újból megfőzte nekik a leveset.

A gazdag asszony gyerekei a töméntelen ennivalótól, zsíros falattól meg a pompásan megkelt kenyértől sem híztak meg, olyanok voltak mint a szárított hal. A szegény asszonygyerekei meg gyarapodtak, kövéredtek, olyanok voltak, mint a márna.  A gazdag asszony nem győzött csodálkozni rajtuk, és szóba hozta a dolgot a barátnői előtt. Barátnői így feleltek:

-Azért gyarapodnak, kövérednek a szegény asszony porontyai, mert elviszi a gyerekeid szerencséjét az ujjain, elhordja az övéinek, s míg azok híznak, a tieid sorvadoznak, kornyadoznak.

A gazdag szomszédasszony elhitte, amit mondtak neki, és amikor újra eljött a kenyérsütés napja, nem eresztette el a szegény asszonyt kovászos ujjakkal, hanem arra kényszerítette, hogy jól lemossa a kezét, és így a szerencse az ő házában maradjon.  A szegény asszony könnyes szemmel ment haza. Mikor a gyerekei látták, hogy nincsen kovász az ujjain, sírva fakadtak. A ház egyik sarkában, ríttak a kicsik, a másikban zokogott az anyjuk.  Végül is megkeményítette a szívét, erőt vett magán, és így szólt:

-Legyetek nyugodtak gyermekeim, ne sírjatok, , majd találok én nektek egy falatka kenyeret, és elhozom, meglássátok.

Ajtóról ajtóra kopogtatott az asszony, amíg végül akadt valaki, aki vetett neki egy szál száraz kenyér véget. Hazavitte, beáztatta, és szétosztotta a gyerekei között. Azok ettek, azután lefeküdtek és elaludtak.  Az asszony azonban éjfélkor fogta magát és nekivágott az éjszakának, csak hogy ne lássa a gyerekeit éhen pusztulni.

Ment, mendegélt a puszta sötétségben, amikor egy kis halom tetején világosságot látott derengeni, és arrafelé vette az útját. Közelebb érve egy sátort pillantott meg. A mennyezetről hatalmas csillár lógott, amelyben tizenkét fáklyaláng, égett, és az alján valami labdához hasonló gömbölyűség csüngött.  Az asszony belépet a sátorba, és tizenkét legényt látott bent ülni, akik éppen arról tanakodtak, hogyan kellene véghezvinni egy bizonyos dolgot.  A sátor kerek volt.  A bejárattól jobbra három legény ült, a ruha nyitva a mellükön, kezükben zsenge füvek s virágzó ágak. , Arrébb másik három, könyökükig feltűrt újjal, kabát nélkül, ők száraz kalászokat tartottak.  Odébb ült még három legény szőlőfürtökkel.  Ezek mellett még három, ők hosszú bundát viseltek, amely nyakuktól a térdükig ért.  Mikor a legények észrevették az asszonyt, megszólaltak:

-Isten hozta nénémasszony, üljön le közénk!

Az asszony köszönt, és letelepedett. A legények megkérdezték, hogy mi járatban van. Az elárvult özvegy elpanaszolta nekik minden búját-baját. Mikor a legények megértették, hogy éhezik szegény, felállt a bundások közül az egyik, és odatálalt neki ételt az asztalra. Az asszony jóízűen evett, és közben megfigyelte, hogy aki hozta neki az ételt, az a legény sántít. Miután jóllakott, a legények kikérdezték, hogy mi újság az emberlakta világban. Az asszony felet nekik, ahogy tudott. Végül az a három, akinek nyitva volt a ruha a mellén, azt kérdezte tőle:

-Hát aztán nénémasszony, hogy is álltok ti az év hónapjaival? Milyennek látjátok a márciust, az áprilist, meg a májust?

-Jó viszonyban vagyunk velük édes fiam – válaszolta az özvegyasszony-legfőképp pedig ezekkel a hónapokkal, mert ha megjönnek, kizöldülnek a hegyek, völgyek, a föld felékesíti magát sok-sok virággal, és olyan illatárad belőlük, hogy az ember újjáéled tőle. A madarak dalba fognak, és amikor a paraszt látja, hogy zöld már a határ, örül a szív és készíti a csűrt.  Hiszen ha ezek után még panaszkodnánk a márciusra,  áprilisra, májusra, tudom, az Isten büntetést bocsájtana ránk, és megégetne bennünket hálátlanságunkért.

Ekkor a három felgyűrt ujjú, kalászt tartó legény tette fel a kérdést:

-Szép, szép, de milyen szemmel nézitek a júniust, a júliust, és az augusztust?

A szegény asszony nyomban ráfelelt:

Ezekre a hónapokra sem lehet semmi panaszunk. A meleg, amit hoznak, megérleli a gabonát és minden gyümölcsöt. A parasztok ilyenkor aratják le, amit vetettek, a kertészek pedig begyűjtik a termést.  Hát még a szegények mennyire kedvelik ezeket a hónapokat, mert akkortájt nincs szükségük a sok drága ruhára.

Most a szőlőfürtös legények vették át a szót:

-Hát mit szóltok a szeptemberhez, az októberhez és a novemberhez?

-Ó-felelte az asszony-hiszen ilyenkor szüretelik az emberek a szőlőt, ilyenkor csinálják a bort. Aztán meg ezek a hónapok arra emlékeztetnek bennünket, hogy közeleg a tél, igyekezzünk fát, szenet, meg meleg holmit beszerezni, hogy ne szenvedjünk a hidegtől.

Végül a bundás legények tették fel a kérdést:

-Jó, jó, no de a december, január, február? Hogy is álltok ti ezekkel a hónapokkal?

-Hej, ezek a hónapok szeretnek csak bennünket igazán, mint ahogy mi is szeretjük őket. Azt kérditek miért? Halljátok hát: az ember telhetetlen, legszívesebben egész évben törné magát, csak hogy minél több pénzt szerezzen. De jönnek a téli hónapok, és a tűzhelyköré gyűjtenek bennünket így megpihenhetünk a nyári fáradalmak után.  Mi emberek szívesen látjuk őket, mert ők hozzák a vetés-növesztő növénytermesztő esőt és a havat. Így hát fiaim, valamennyi hónap jó, derekasan végzi valamennyi a munkáját, amit Isten reábízott.

A legények összenéztek, és intettek az egyik szőlőfürtös társuknak. Az kiment és kisvártatva egy bedugaszolt korsóval a kezében jött vissza. Átadta a szegény asszonynak, a legények pedig így szóltak hozzá:

-Fogja ezt a korsót, nénémasszony, vigye haza, és nevelje fel a gyermekeit.

Az asszony magához vette a korsót és örvendezve mondotta:

-Kívánok nektek hosszú életet!

-Szerencsével járj nénémasszony!- válaszolták a legények.

Az asszony felkerekedett és napkelte előtt hazaért. Gyermekei még aludtak. Leterített egy lepedőt, és ráöntötte a korsó tartalmát. Hát mit lát? Színültig tele volt arannyal. Szegény majd megzavarodott örömében.

Reggelre kelve egyenesen a pékhez sietett, vásárolt öt-hat kenyeret, és majd egy kiló sajtot. Felköltötte azután a gyerekeit, megmosdatta, kicsinosította őket, elmondatta velük az imát, utána pedig adott a gyerekeinek kenyere és sajtot. Ettek a kis jószágok, jól megtömték a bendőjüket. Azután az asszony vett egy zsák búzát,, elvitte a malomba, megőröltette, kenyereket dagasztott, és elvitte a pékhez. Amint hazafeléé tartott vállán a gyúródeszkával, amin ott sorakoztak a kisült kenyerek, meglátta őt a gazdag szomszédasszony, és mindjárt sejtette, hogy valami történt. Utánaszaladt, hogy kitudja, honnan vette a lisztet a dagasztáshoz.  A szegény asszony, az a jámbor, elmondott neki mindent úgy, ahogy volt. Bezzeg a gazdag szomszédasszony megirigyelte a jódolgát, és eltökéltem magában, hogy ő is felkeresi azokat a legényeket. Éjjel, amikor a férje és a gyermekei aludtak, útnak eredt, és meg sem állt, amíg a sátort a tizenkét hónappal meg nem lelte. A legények köszöntötték:

-Hozta Isten a szépasszonyt! Minek köszönhetjük ezt a nagy szerencsét?

-Szegény vagyok, azért jöttem, hogy segítsenek rajtam.

-Jól van-felelték a legények-tán éhes vagy, enni kívánsz?

-Nem, köszönöm, nem vagyok éhes.

-Úgy-úgy, – bólogattak a legények – No és hogy megy a sorotok odakint az emberlakta világban?

-Cudarul, rosszabbul már nem is mehetne.

-Hát a hónapokkal hogy álltok?

-Hogy is állnánk? – zsémbelt az asszony – minden hónap új bosszúságot hoz. Alighogy augusztusban megszoktuk a meleget, nyakunkon a szeptember, az október és a november, hozzák a náthát, a hurutot, az egyik embernek a tagjai szaggatnak, a másik prüszköl. Azután meg beköszöntenének a téli hónapok, a december, január meg a február és mi mind megfagyunk. Az utcákon garmadával áll a hó, ki sem tudsz lépni a házból. Főként az a sánta február, az a főkolompos! (Szegény február, mindent hallott ám!) No de mindet semmi a hóbortos március, április, májushoz képest! Ennek a háromnak sehogyan sem fér a fejébe, hogy ők valójában a nyár hónapjai,  s úgy tesznek, mintha még a télhez tartoznának, és végül is kilenc hónapos telünk van!  Még május elején sem mehetünk ki a zöldbe, nem hemperegethetünk a fűben. Aztán itt a június, július és az augusztus. Ezeknek az a rögeszméjük, hogy saját verítékükbe fullasszanak, és elepesszenek a hőségtől. Augusztus közepén, Mária napon majd megsülünk, és amikor ráadásul a nyakunkba zúdul egy jókora zivatar, tönkremegy a kötélen száradó ruha. Egy szó mint száz, a hónapok rontják meg az életünket.

Egy szó nem sok, annyit sem szóltak a legények, csak intettek a felgyűrt ujjú, kalászos legények közül a középsőnek, mire az eltűnt és egy jókora, ledugaszolt korsóval tért vissza, amelyet ezekkel a szavakkal nyomott az asszony kezébe:

-Fogd ezt a korsót. Ha hazaértél vele, zárkózz a  be szobádba, és borítsd ki a tartalmát.  Útközben ki ne nyisd!

Dehogy nyitom, dehogy nyitom!- bizonykodott az asszony és örvendezve hazaindult. Még alig pitymallott, amikor otthon is volt. Magára zárta a  szobája ajtaját, a földre terített egy lepedőt, és ráborította a korsó tartalmát. Hogy mi volt benne? Kígyó, kígyó hátán! egyszeribe rávetették magukat az asszonyra, és elevenen felfalták. Gyermekei t árván hagyta- így jár a rágalmazó!

A jámbor szegény asszonynak azonban felvitte az Isten a dolgát, gazdaggá tette és gyermekei útját is elegyengette. Beteljesült rajtuk a kívánság: Szerencsével járj!