Egy mese messze, messze északról, az inuitok földjéről. Ott, hogy életben maradhass, tudni kell a hideg, a tenger, a fagyos tundra törvényét. Ha nem ismered, meghalsz. Kemény és kíméletlen hely. A mese innen szól, egy kemény, hideg, fagyos tájból:

„Ki tudja miért lökte az apa leányát a tengerbe azon a napon…a leány teste gyorsan eltűnt a jéghideg habokban és süllyedt, süllyedt egyre lejjebb…”

Milyen ez az apa? Milyen belső tájai vannak? Hideg? Fagyos? Az. Ha nem ismered a törvényét, meghalsz…Ha nem ismered őt, nem ismered a törvényét sem.  A lány ismerte? Lehet, hogy nem…

Ez az apa csak a mese első mondatában szerepel. Egyszer. Mégis, mégis, mindent meghatároz, életet, sorsot. Vagyis majdnem mindent. A történet végét azonban nem. Ahhoz kell egy másik férfi, egy Halász.  Nélküle a mese el sem kezdődne, ballada maradna. 4-5 mondatos ballada. A kérdést néha jó feltenni, vajon a történetünket apánk írja? (vagy anyánk?)

Jaj, az apák. Azt mondjuk az anya milyen meghatározó. És jól mondjuk, de az apák is azok. Nagyon is.

Apa, édesapa. Vannak jók, védelmet adók, támaszok és keretek. Ott jó lánynak lenni. Lánynak lenni nevető, játékos, hosszú, repkedő copfos.

Vannak eltűnők, megfoghatatlanok. Ott nehezebb, keresőbb a lányság.  És vannak kemények, pusztítók, vagy érdektelenek. Falat maguk köré építők, falat erőszakkal lebontók. Ott milyen lánynak lenni?  Lehet-e szoknyák pörgése, forgása?

Aztán vannak apák, akik csak az anya fájdalmán, megbántottságán, vagy dühén keresztül vannak jelen.  Nincs igazi történetük, nincs igazi jelenlétük. Fantomok. Ott milyen lánynak lenni? Milyen egy történettel lenni, egy történettel, amit a düh, fájdalom, harag írt? (Zárójel: ilyenkor érdemes a saját apa történetet megírni, hogy ne jussunk a lány sorsára)

Apák és lányok. Sokféle viszony, sokféle feladat.  A mese tanít. Mutat egy kemény, nehéz, problémás helyzetet, kapcsolatot, válságot. Itt rögtön az elején egy pusztító apát.  A lányt a vízbe taszítja, aki gyorsan elmerül.  A lánynak csak a csontjai maradnak meg. A csont őrzi a lány létet, lényegét. A csontváz otthont ad lényeknek, halaknak, rákoknak, korallnak. Lehet így is élni, víz alatt, víz alatti lényekkel. Nem, nem nőként, csontvázként. Nem asszonyként. Időtlen időkig lehet élni így, meg is lehet szokni. És Sedna, a tengerek asszonya így segíti őt, a csontvázat sem hagyja magára.

Aztán a sors, az élet, vagy Sedna, oda sodor egy Halászt, akinek horgára ki más is akadhatna rá, mint a Csontvázasszony. A férfi éhes, enni akar, húzza, húzza ellenállhatatlanul fel, a víz felszínére. Fel, a földi világba.  Amikor meglátja, rémület és iszony. Kezdődik egy hosszú futás, félelem, menekülés. Ki lehet az, aki a horogra akadt? Nem mer, nem tud vele szembe nézni. csak amikor otthon, biztonságban van, akkor, akkor néz rá, látja először összetörtségében a Csontvázasszonyt. S ekkor jelenik meg benne valami, valami megmagyarázhatatlan jóság. Talán meglátja az asszonyt a csontokban, talán meglátja a szenvedőt, meglátja az összetörtséget, vagy a tenger jeleit, vagy a magányt, a sikolyt, egyedül vagyok, félek!

És akkor a Férfi kinyúl a kezével és lassan, finoman kezdi kiszabadítani a Csontvázasszonyt a rátekeredett zsinórtól.  Lassan halad, először a lábát, lassan, finoman, lépésről, lépésre. Igen, ki tudjuk egymást szabadítani a kötelékekből. Lassan, finoman, melegséggel.

Igen a párkapcsolat gyógyít. Csak meg kell látni a félelmet, a magányt az üldözőben, azt, hogy a félelme sikolt. Meg kell állni, tovább nem menekülni és ránézni a másikra, meglátni a másikat.  Egy helyen, ahol biztonságban vagyunk.

A Halász aztán emberformájúra rendezi az asszony csontjait. Méltóságot ad neki, formát. Betakarja, hogy melegség járja át. Kibogozás, rendezés, melegség.  Az asszony még fél. Fél, mert ha itt elárulják, nincs többé. Már a csontjai sem maradnak meg. Végleg megsemmisül. A férfi mutatja biztonságban érzi magát, elalszik. Már nem fél Csontvázasszonytól.

Eddig tartott a férfi része. Most az asszonyé következik. Innentől ő cselekszik. Az életet neki kell akarnia, neki, az összetörtnek. És iszik a könnycseppből lett életvizéből, iszik, hogy időtlenül hosszú szomját csillapítsa. Mert kell, kell pótolni, tölteni, ami nem volt. És lehet mással, mástól, másból is kapni.  És asszony már tudja, mit akar, saját magát, asszonyiságát, nőiességét. Ereje van, tudása, táltosa. Egy dob, a férfi szíve, amivel életre kelti mindazt, amit a dráma, a tragédia, az apa okozott. És magára dobolja a húst, a melleket, a hajat, mindent, amire egy nőnek szüksége van. De ehhez a férfi szíve kell, az a szív, ami felé nyúlt, és elkezdte kibogozni az összekuszálódott szálakat.

Már nem Csontvázasszony, hanem asszony és asszonyként a férfiról és leénekli a ruhát, és összesimulnak egy új, egy jó ölelésben. Újjászületés a másikban, a másikkal. Gyógyítás. Mert a párkapcsolat gyógyíthat, ha ránézünk és meglátjuk a másik történetét. Ha valami megmagyarázhatatlan jósággal, szeretettel a másik felé nyújtjuk a karunkat. És a másik ezt elfogadja, erőt merít belőle, és az életet választja.

A tenger lényei sosem hagyják el az asszonyt, mindig táplálni fogják… talán így születnek a gyógyítók…

A mesét ha meg akarod hallgatni itt tudod, elmesélem:

Olvasni itt tudod:

Csontvázasszony

Ki tudja, miért lökte az apa leányát a tengerbe azon a napon. Talán Sednának, a tengerek asszonyának szánta áldozatul, talán szégyent hozott rá. Az apa felvonszolta a leányt a sziklára és beletaszította a tengerbe.

A leány teste gyorsan eltűnt a hideg habokban és süllyedt, süllyedt egyre lejjebb. Halak lakmároztak a testén, szép lassan letisztították a csontról a húst, mígnem csontváza ott fehérlett a tenger alján.

De Sedna kegyes volt hozzá, a tengerek asszonya nem hagyta egyedül. A csontokat hínár nőtte be, koponyájában rákocskák rejtőztek el, apró halak úszkáltak a bordái között, szemüregébe korallok telepedtek.

Egy nap halász tűnt fel a vízen, volt idő, amikor sokan halásztak ebben az öbölben. Ez a halász azonban messziről sodródott ezekre a vizekre, s nem tudta, hogy a helybeliek már nem járnak ide, mondván, hogy itt szellemek tanyáznak .A halász kivetette a horgát, az lemerült a víz mélyére, s mi másba akadt volna bele, minta Csontváz Asszony bordájába.

A halász azt gondolta megában:

-Ó, most aztán nagy hal akadt a horgomra. Most megfogtam!

S már azon jártak a gondolatai, hogy milyen sok ember eszik majd az óriási halból, milyen sokáig kitart, s milyen hosszú ideig nem kell majd halászással törődnie.

Miközben a horgára akadt óriási hallal küszködött, a tenger tajtékot vetett, a kajak hánykolódott és rázkódott, mert a csontváz lent a mélyben ki akarta magát szabadítani. De minél inkább küszködött, annál jobban belegabalyodott a zsinórba. Hiába volt minden, bordáinál fogva megállíthatatlanul húzta felfelé a halász.

A férfi elfordult, hogy előkészítse a hálóját, így nem láthatta a hullámok fölé emelkedő csupasz fejet, nem látta a koponya üregeiből elővillanó korall-lényeket, a hajdan vakítóan fehér fogakon ülő apró rákokat. Mire a férfi megfordult hálójával, az egész csontváz ott lebegett a víz színén, hosszú metszőfogaival a kajak csúcsába kapaszkodva.

-Jaj- kiáltotta a halász- Térdere esett, szemei elsötétültek a borzalomtól, fülei vörös tűzben égtek. „Jaj”-sikoltott.  Evezőjével lelökte a csontvázat a csónak orráról és őrült módon a part felé evezett. Mivel nem vette észre, hogy a csontvár a zsinóron maradt, rettegve látta, hogy az, mintha felállt volna a vízen, egészen a partig üldözte.

Bármerre rántotta is a kajakot, a csontváz mindig mögötte maradt, lehelete végigsöpört a vízen, karjai előrenyúltak, mintha meg akarnák őt ragadni, s lehúzni a mélybe.

-„Jaj, jaj” jajveszékelt a halász, miközben partot ért. Egyetlen ugrással kint termett a kajakból, megragadta a halászbotját és rohant, rohant és közben észre sem vette, hogy magával vonszolta a Csontvázasszony korallfehér testét, ami bukdácsolva követte őt, amerre száguldott. Végigfutott a sziklákon, magával vonszolva a csontvázat. Rohant a fagyott tundrán, mögötte a csontváz. Végigtaposott a száradni kirakott húson, ami darabokra tört, miközben csizmája elrongyolódott.

Eközben a néhány fagyott halat szorongató csontvázat mindvégig maga után vonszolta. A csontváz, mivel hosszú, hosszú idő óta nem evett már, nekilátott a halaknak. A halász végül elérte a jégkunyhóját, bevetetette magát a bejárati alagútba, s négykézláb szélsebesen befelé kúszott. Ott feküdt a sötétben lihegve, görcsös sírástól rázkódva. Szíve erősen dobolt. Végre biztonságban van, ó igen biztonságban, hála az Isteneknek, a Hollónak, igen, igen hála a Hollónak és igen hála az áldásosztó Sednának, biztonságban van…végre.

Amikor aztán meggyújtotta a bálnaolaj lámpáját, látta, hogy ott fekszik ő-az a valami-egy halomba a hópadlón, egyik sarka a vállán, egyik térde a bordái között, másik lába a könyökén. Később nem tudta a halász elmondani, mi is történt. Talán a tűz fénye enyhítette a látványt, talán az, hogy a halász magányos férfi volt. Mindenesetre valami jóság szállta meg, s lassan kinyújtotta a szutykos kezét és kedves szavakkal, amikkel anyáik becézik gyermekeiket, elkezdte legombolyítania halászzsinórt a csontvázról.

„Na, na, na” Először a lábujjakat, majd a bokákat szabadította ki. „Na, na, na” Kitartóan ügyködött egész éjszaka, végül prémekbe burkolta a csontvázat, hogy felmelegedjék. A Csontvázasszony csontjai emberformán feküdtek egymás mellett.

A férfi kikereste bőrzacskójából a tűzkövet, s haját égette, hogy nagyobb tüzet szítson. Időnként a csontváz felé pillantott, miközben beolajozta halászbotja értékes fáját és feltekerte a zsinórt.

A prémekbe burkolt csontváz nem szólt egy szót sem-nem is mert megszólalni- nehogy a halász kivonszolja, s levesse a szikláról, amitől csontjai darabokra törnének.

A férfi elálmosodott, s bebújt a hálóprémjébe, s hamarosan elaludt. Alvás közben, tudja ezt mindenki, néha könnycsepp gördül ki az alvó szeméből. nem tudjuk milyen álom okozza ezt, csak annyit tudunk, hogy vagy szomorú, vagy vágyakozó álom lehet. Ez történt a férfival is.

A Csontvázasszony meglátta a tűz fényében ragyogó könnycseppet, s hirtelen roppant szomjas lett. Kattogva, zörögve odakúszott az alvó férfihoz, s ajkát a könnycseppre illesztette. Az az egy kis könnycsepp akkorára duzzadt, mint egy folyó, ő meg csak ivott, ivott, amíg időtlenül hosszú szomját nem csillapította.

Lefeküdt a férfi mellé, a kivette a szívét, ezt a hatalmas dobot. Felült, s megdöngette mindkét oldalát:… Bom, Bomm……Bom, Bomm!

Dobolás közben így énekelt. Hús, hús, hús! Hús, hús, hús!

Minél tovább énekelt, csontjai annál inkább megteltek hússal. Hajért, jó szemekért, szép, telt kezekért énekelt. A lábai közötti melegségért, mellekért, s minden olyasmiért énekelt, amire egy nőnek szüksége van. Amikor ezzel végzett, leénekelte az alvó férfiról a ruháit, és mellé bújt, hogy bőrük összeért. Visszahelyezte a hatalmas dobot, a szívet a férfi testébe, mire az felébredt, átölelték egymást s összefonódtak egész éjszakára egy új, egy jó hosszantartó ölelésben.

Az emberek arra már nem emlékeznek, hogyan jutott a lány első, szerencsétlen sorsára, de azt beszélik, hogy ezután elment a halásszal, és jól tartották őket azok a teremtmények, akiket a lány a víz alatti élete során ismert meg.

Az emberek azt mondjál, ez így történt és ez minden, amit tudnak.