Ünnepelünk…tudjuk-e miért, hogyan, minek? Kinek? Vagy csak üres forma már, kötelesség? Csak követjük a „hivatalos” ünnepek rendjét? Vagy átéljük, megéljük, átjár bennünket? Sajátunk, részünk? Melyik érvényes?
Van egy indián mese, amelyik az ünnepről szól. Nem baj, hogy más kultúra, más nép meséje. Nem baj, mert a mese, (ahogy a lélek sem) nem ismer határokat. Kezdjük hát az utazást…
„Valamikor, réges-régen, a tengerparton élt egy férfi meg egy asszony…” A férfi vadász volt, az asszony is tette a dolgát. Magányosak voltak, nem ismertek mást embert. Aztán egyszer gyermekük született. Apja megtanította a vadászatra, de egy napon, mikor vadászni ment, eltűnt váratlanul. Majd született egy középső gyermekük, felnőve ő is nagy vadász lett, de neki is nyoma veszett, mindörökre. Majd megszületett a harmadik, és mikor elég nagy lett, ő is elindult egy vadászni. Vele indulunk a mesében mi is.
Nem lesz hosszú utunk, hiszen rögtön találkozunk egy sassal, a sas emberré változik, és beszélgetni kezdenek. (A mesékben teljesen természetes, hogy sassal beszélgetünk, az is, hogy emberből állat, állatból ember lesz. Ha belépünk a belső világunkba, azt tapasztalom, ott sem olyan meglepő ez. Vagy a kinti világban sem? )
A sas egyet kér, talán pontosabb lenne azt írni, ultimátumot ad, mégpedig azt, hogy hazatérve az emberek ünnepeket üljenek. Ha nem, megöli őt is, a harmadik fiút, úgy ahogy a fivéreivel is tette. Nincs vita, alkudozás. (Mondjuk embersasokkal nem is jó vitába szállni.) A fiú elfogadja ezt, de nem tudja, mi az az ünnep, nem tudja, hogyan kell ünnepelni. (Néha azt gondolom, mi sem tudjuk teljesen)
Miért? Miért szeretné ezt a sas? Miért olyan fontos ez neki?
Mert az anyja, a SasAnyja, a SasAnya öreg, megtört és szomorú. Valami kapcsolat van az ember ünneplése és a SasAnya között. Úgy tűnik, az „ünnep” tud valamit. Például megfiatalít. Erőtlenből erőssé tesz, szomorúból vidámmá. Ezek szerint az ünnep hangja földtől az égig ér. Kapcsol. Egymáshoz, és a fentihez. Kapcsolja az embert a SasAnyához, annak a szívéhez. Az ünnep találkozás. Ember és az Égi kapcsolódása. A lent gyógyítja a fentet? A fent meghatározza a lentet? A mese szerint erős, mindent átszövő kapcsolat ez…
Ez a mese elvisz abba a távoli időbe, amikor az emberek nem ünnepeltek, csak vadásztak, éltek, szültek, neveltek. És magányosak voltak. Nem voltak ünnepeik, a napok követték egymást, nem volt megállás, nem volt ének, zene, tánc. Élni lehet így is. A mese azt mondja, ilyenkor a SasAnyja egyre erőtlenebb, megtörtebb. A SasAnya szomorú. Egy valami fiatalítja meg, egy adja vissza az erejét. Az ünnep, az emberek ünneplése. És tanítása alapján nem őt kell! De ünnepelni kell. Kapcsolódni egymáshoz, és az ünnep által a fentiekhez. Mert ha nem meghalunk. (Átvitt értelemben? Jelképesen? Fizikailag? Talán az egyes ember életében átvitt értelemben, a nagyobb csoportok, az emberiség életében fizikailag is-az időt nem emberléptékben számítva)
Hogyan? Hogyan kell ünnepelni?
Nem kell beavatottnak lenni, nem kell közvetítő. Nem kell bonyolult szertartás. Ezt mondja a mese. Megtanulható. Mondjuk a SasAnyjától. Vagy a harmadik fiútól. És nem a fentet, az égieket, a SasAnyát kell ünnepelni, nem. Az élet érzéseit kell versbe szedni.
Készülni kell.
Dobot készíteni, a szavakat versbe szedni. Az örömet és a félelmet, a jót és a rosszat kell megénekelni. Versbe szedni, elénekelni, elmondani. Majd egy nagy házat építeni, és meghívni másokat. Kitárni a kapukat. A házunk kapuját kitárni a vendégeknek. Aztán, ha már mindenki megérkezett, akkor együtt dalolni, táncolni, énekelni. A vers szövege, azt, hogy mit éneklünk, az más lehet mindenkinek. Hogy mi a félelmetes és mi a jó, az öröm, az változhat. Változhat a ritmus, az ütem. Változik a tánc. Ez jó, nem baj, sőt. De táncolni kell, énekelni és dobolni. Az Életről. S lesz majd egy pont, amikor az ünnep ritmusa eggyé válik a SasAnyának a szíve dobbanásával. És akkor, akkor megfiatalodnak, erőre kapnak az öreg sasok. A szívünk dobbanása és a SasAnyának a szíve dobbanása összehangolódik. És életre kel, megerősödik, megfiatalodik a fent és a lent.
Élet lesz.
És az ünnep ereje olyan nagy, hogy a vadak emberré változhatnak…
A mesét itt olvashatod:
Valamikor réges-régen a tengerparton élt egy ember meg egy asszony. A férfi nagy vadász volt, vadászútjai során messzi tájakra is elkóborolt; máskor meg kajakba ült, tengerre szállt, hogy fókát ejthessen el.
Embert soha sem láttak, emberlakta helyekre még vadászútjai során sem tévedt a tengerparti férfi.
Egy napon fiuk született. Ahogy a fiú fölcseperedett, az apja íjat adott a kezébe, megtanította nyilazni. A fiúból hamarosan éppen olyan jó szemű, biztos kezű, nagy vadász lett, mint az apja volt.
Hanem egy este hiába várták haza, csak nem jött. Várták reggelig, vártak, amíg ismét bealkonyul, a fiúnak se híre, se hamva. Apja, anyja a keresésére indult, de nyomát sem lelték, eltűnt a fiú mindörökre.
Született egy második fiuk. Ebből is nagy vadász lett, egy napon ez is elindult hazulról, csak úgy magányosan, s ennek a második fiúnak is nyoma veszett.
Született egy harmadik fiuk. Ebből is nagy vadász lett. Aprócska korában apró nyíllal vette célba a vadmadarakat, s ahogy kicsit megemberesedett, az apja odaadta neki eltűnt fivérei szép fegyvereit, nagy nyilait, ezekkel vadászott a harmadik fiú rénszarvasra meg más nagyvadra. Az apa már csak a tengert járta.
A harmadik fiú egy napon vadászat közben meglátott egy nagy sast. Az a sas először csak szitált a levegőben, aztán kerengeni kezdett a harmadik fiú felett. Az fölemelte íját, hogy leterítse a sast, de a nagy madár villámgyorsan földre szállt, ledobta tollruháját, ember képében állt a harmadik fiú elé, és így beszélt hozzá:
– Én az vagyok, aki megölte a két fivéredet. Megöllek téged is, ha nem teszel erős fogadást arra, hogy mikor hazatérsz, ünnepeket fogtok ülni, s ünnepeiteken dallal és tánccal vigadoztok.
– Megteszek mindent, amit kívánsz – mondta a harmadik fiú -, megteszek mindent, de nem tudom, mit jelentsen az, hogy ünnepet ülni, dalolni.
– Megfogadod-e, amire kérlek, vagy nem fogadod meg?
– Megfogadom, de nem értem, hogyan kell ünnepelni, dalolni, táncolni.
– Gyere velem, anyám majd megtanít mindarra, amit tudnod kell. A fivéreid nem akartak semmit sem megtanulni. Gyűlölték az ünnepeket, gyűlölték a dalt, ezért kellett meghalniuk. Te most gyere velem, s mihelyt megtanultad, hogyan kell a szavakat dalba szedni, hogyan kell öröméneket énekelni, örömtáncot járni, ha mindezt megtanultad, békességben hazatérhetsz.
Elindultak. Magas hegyeken keltek át. A sas nem sas, hanem ifjú ember képében járta a hegyeket, csillogott szépséges tollruhája. Hegyeken-völgyeken, sötét szorosokon át mentek, végül egy meredek sziklacsúcs tövébe értek. Fönn a sziklacsúcson ház emelkedett. Abból a házból körös-körül látni lehetett a síkságot, ahol az emberek vadásztak. Megmászták a hegyet. A ház elé értek. A házból különös hangok hallatszottak: kopp… kopp… kopp… – mintha ezer meg ezer kalapács dobbanna hatalmas üllőn.
– Hallassz-e valamit? – kérdezte a sas.
– Mintha ezer meg ezer kalapács dobbanását hallanám – mondta a harmadik fiú.
– Anyám szívének dobogását hallod. És most állj meg itt, várj rám, én bemegyek anyámhoz, s megmondom neki, hogy megérkeztél.
A sas bement a házba.
Hamarosan visszajött a harmadik fiúért. Most a sassal együtt ő is bement a házba, s ott meglátta a sas anyját. Öreg volt, megtört és szomorú. A fia nagy fennhangon így beszélt hozzá:
– Elhoztam hozzád, anyám, ezt az ifjút, aki erősen megfogadta, hogy ünnepet ül, mihelyt hazatér az övéihez. De nem tudja, miként kell ünnepelni, hogyan kell a szavakat dalba szedni, dobolni, örömtáncot járni. Anyám! Az embereknek nincsenek ünnepeik, tanítsd meg ezt az ifjút, hogyan kell ünnepelni, dallal, dobszóval és tánccal örvendezni!
A sas anyja fölvidult. Megköszönte fiának, hogy elhozta hozzá az ifjút, aztán így beszélt:
– Mindenekelőtt építsetek tágas, szép házat, ahol sokan összeseregelhetnek!
A sas és a harmadik fiú tágas, szép házat épített. A sas anyja azután megtanította a harmadik fiút arra, hogy miként kell dobot készíteni, hogyan kell szép ütemre dobolni, hogyan kell énekelni, táncot járni.
Mikor mindezt megtanulta, a sas visszakísérte az ifjút oda, ahol összetalálkoztak, onnan aztán hazament a szüleihez. Apjának, anyjának rendre elmesélte, mi történt vele, hogyan tett erős fogadást a sasnak arra, hogy az emberek ezentúl ünnepeket ülnek, dallal, tánccal vigadoznak.
Az apa és a fiú tágas, szép házat építettek. Azután vadászni mentek, nagy zsákmánnyal tértek vissza, hogy bőségesen legyen hús a tágas, szép házban. Ezután dobokat csináltak, dalba szedték azt, amiben örömüket lelték, megénekelték a vadászatot, a napkeltét és a napnyugtát, megénekelték azt is, amitől féltek: a viharokat, az égzengést és a sötétséget.
Mikor már sok dalt tudtak, a harmadik fiú nagy útra indult, hogy vendégeket hívhasson az ünnepségre. Messze vidékeket járt be, emberekkel találkozott, emberekkel, akik párosával jártak, és farkasok, rókák meg más vadak bőrét viselték.
A tágas ház megtelt vendégekkel. Megkezdődött az ünnepség. A vendégeket jóltartották hússal, mikor a hús mind elfogyott, ajándékokat osztottak szét köztük. Az apa és a fiú ezután daloltak és táncoltak. Vendégeiket is megtanították dalolni, táncolni. Daloltak és táncoltak egész éjszaka, a dobok tamtamja úgy hangzott, mintha ezer meg ezer kalapács dobbanna hatalmas üllőn, úgy hangzott, mint a sas öreganyjának a szívdobogása.
És csak mikor véget ért az ünnepség, mikor szétszéledtek a vendégek, az apa és a harmadik fiú csak akkor vette észre, hogy a vadak prémjét viselő ember formájú vendégek voltaképpen állatok voltak. Az öreg sas küldte őket, s oly nagy volt a dal meg a vigasság ereje, hogy a rókák, a farkasok meg a többi vad az ünnepség idejére mind emberré változhattak.
Egyszer ismét vadászútra indult a harmadik fiú. Ismét találkozott a sassal, és az ismét elvitte őt az anyjához. Az öreg sas megfiatalodott, vidám volt és erős, mert mikor az emberek ünnepet ülnek, dallal, tánccal vigadoznak, megfiatalodnak mind az öreg sasok.
A dal, a tánc, az ünnepek szent madara azóta is a sas.
